Kanadai Magyar Ujság, 1976. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-25 / 26. szám

8 Winnipeg, (Man, 1976. junius 25. Hámory Várnagy Dalma: (Szüleim, mindég szolgálati lakásban éltek, akárcsak, mind­két részről nagyszüleiin. A fe­ledhetetlenül szép, vagy né­melykor borzalmas élményt) ől sok)-siok élénken él bennem. Ilyen az utolsó tatarosi vizsga: 1918-ban. Anyám, olyan izgalomban élt ezen a napon, mintha lakoda­lom készülne. Már napokkal előtte nagyban folyt a készülődés, a lakásban, a tantermekben, az udvaron. Apám, mérhetetlen, pedanté­riája, melyet átvitt tanerőire is, nem tűrt meg semmiféle ren­detlenséget. Előttem, van pél­dául egy jelenet, amit rákos­­csabai igazgatósága alatt anél­kül, hogy erről tudott volna, titokban megfigyeltem laká­sunkból. Lefelé tartott az egyik szünet alatt; a lépcsőn, az ud­varra. A növendékek, amilkbr észrevették, arccal az udvar fe­lé fordultak és villámgyorsa­sággal: igyekezték ellenőrizni, nincsen-e valahol egy ozsonna­­papir, vagy egyéb mákszemnyi hulladék az udvaron, nehogy szeretett igazgató bácsijuknak kifogása essék a rend és tiszta­ság ellen. A tatarosi iskola udvara só­derrel volt lehintve. Ott, soha­sem lehetett találni még egy sízalimaszálat sem, ami nem odavaló, legfeljebb ősszel a fa­leveleket, de az ig minden, reg­gel, a pédelus bácsiék által el­lett takarítva. Apám, szinte túlzásba illő tisztaságszeretetét édesanyjától örökölte, aki még a szemétla­pátot is megmosatta minden­nap, mert, mint mondotta: — Ha a takarítóeszközök nem tiszták, akkor nem lehet velük tisztaságot teremteni!!” Apám iskoláiban olyan gon­dozottak voltak az ablakok, hogyha nem sütött rá a nap, észre sem lehetett venni, hogy üveg van a keretben. Hányszor láttam (pl. a gödöllői gimná­ziumban is és más iskolákban légytől beszennyezett ablak­üveget. Messziről b-üzlő illem­helyét, ahogyan a W.C.-t még abban az időben nevezték. A nagy nap ü mi elves.-égét, az iskola és környékére tűzött címeres nemzetiszinü lobogó, feltűnően hirdették. Az iskola kapujától az épület bejáratáig fenyőből font girlandok vezet­ték a kedves vendégeket, az u­­ton. A díszterem falain tölgyfü­­zérck, erdei harangvirággal tűz delve ékeskedtek. Az ablakpár­kányokon, egy piros, egy fehér virágú muskátli — cserepekben —, anyám nevelhette, erre a napra. A pódiummal szemben lakásunkból áthozott kárpito­zott székek, az “előkelőség” ítészére. Középen egy nagy ka­rosszék úr. Kozma tanfelügyelő úr számára. Apám székén, égy csokor me-zeivirág, senkisem tudja kitől eredt. Mellé helyez­ve egy nádpálca, aranyszalag­gal átkötve. Talán valaki azt akarta vele jelképezni, hogy há­lát érzett aziránt, aki soha ok nélkül nem emelte fel ezt a pál­cát, mely akkor még nem volt hivatalosan eltiltva, a gyermek­nevelés terén. A hivatalos vendégek érkezé­se sorát, a szomszéd falú pó­pája nyitotta meg, hosszú tar­ka-barka szakállárai, • faiggyú­­szagú reverendájában. Majd las sanikint szivárogtak a többiek: egy másik község jegyzője., fe­hér hímzett mellényén, vastag aranylánccal, az egyik biró bá­csi; hegyesre: pödört bajusszal, lakkcsizmásan, a bányamérnök briicseszben, gyomorbaja miatt, savanyu ábrázattal. Egy gatyás paraszt bácsi, aki jómódú volt ugyan, de megmaradt ősei vi­seleté mellett, mellényéből ki­lógó pipával, melyet vizsga köz­ben sokszor elővett, biztosan azzal a gondolattal foglalkozva, hogy, — de jó lenne már rá­gyújtani! Ez a bácsi, valami olyan Gazda-Kör féle egyesü­letnek az elnöke volt. Házat is ajándékozott az egyesületnek, azzal a kikötéssel, hölgy oda pe­dig oláh gazdálkodó be nem te­heti a lábát. (Menekülésünk után értesültünk, hogy nagy magyarságáért az oláhok 1919- ben agyonlőtték, amikor Tata­rost elfoglalták.) A szülők, a fal köré helye­zett székeken és az iskolai pa­dokban foglaltak helyet. Egy részük igen egyszerűen öltözve, mint aféle szegény bányászok, * hiszen abban az időben még nem valami rózsás keresetre tét tek szert. A nők, valamennyien virágcsokrot nyújtottak át a­­myámnaik és kezetcsókoltak, korkiüllöml'űsé|g nélkül, nem Csak a férfiak. Anyám a csokrokat, mely nem bolti, hanem kerti viliágakból volt kötve, fodor­menta, zsálya, kakuktfü, bazsa­likom, rozmaring zöldjével éke­sítve, a pódiumot keretezve he­lyezte el. Szinte kibírhatatlan meleg1 és illat uralkodott pilla­natok alatt az óriási helyiség­ben. A közeli lakók magukkal ho­zott zsámolyokkal, székekkel pótolták az ülőbútor elégtelen­séget. Már minden hely. zsúfolásig megtelt, de a gyárigazgató még mindég késett. Apám inóaszta­­iához tartozó 1 öblös bőrikaros­­szék, az ő számára volt fenn­tartva. De miért késik? Pedig csak kődobásnyira van a bánya igazgatói lakási az iskolától. — így előkelő! — jegyezte meg édesanyám valakinek. Még- ma is úgy látom- anyá­mat, mintha élne. Galambszürke föl-digérő harangsz-oknyájában, melynek .belső szélére az akko­ri divat szerint “porfogó-zsi­­nórt” varrtak, mely olyan volt, mintha nagyon finom kefe fog­ná a szoknyát körbe. Előtte; csipkével gazdagon diszitett fe­hér kötényke,' az u.n. félkötény. Karján kosárka, gombos ma­­gasszárú cipőjében, parányi 14- i baival; gyerektől-gyerek-hez megy és a fiuknak fütyülős sa­­vanyúculkrot, a lányoknak egy kigyiót ad zsebéből. Mindenki- I hez van egy szava, mosolya, si­­’ mogatása. Különösen a fiukat tünteti ki, eközben a temető fe­lé néz. Biztosan két kis fiára ; gondol, akik sohasem készül­­; hetnek vizsgára, csak a kéklő nyári égből figyelik szüleik, | munkáját, testvérük utolsó ■ elemi i s k.olai vizsgáját. Anyám, huncut tervet eszelt | ki. Apám erről nem tudott. A- mikor a gyárigazgató belép, mindenki belefúj a cukorsipba, igy üdv,özük az Iskola védnö­két. Végre megérkezik a gyár­­: igazgató. A füttykonzert után jó kedvben üdvözölte az iskola­széki tagokat. Ezalatt a zene­kar tagjai jóízűen elropogtat-ÓHAZÁBA SEGÉLYT az IKKA utján A LFGGYORSABBAN ÉS LEGMEGBIZHATÓBBAN A KANADAI MAGYAR ÚJSÁG KERESKEDELMI OSZTÁLYA továbbítja szeretteinek Cimenkénti rendelések után 15.-ig $1.00; $15.01 -tői $25.-ig $1.50 — $25.01-tői $50.-ig $2.00; $50-től feljebb $2.50 az IKK A kezelési költsége. (210 Sherbrook Street, Winnipeg 1, Man. R3C 2B6) ták a hangszereket, megtisztí­tották cukortól ragacsos kezü­ket. Apám, csak hátranézett, má­ris halálos csend támadt. Belép a pedelus bácsi: Maro­sán, az ünnepi csizmájának -nyikorgásával folytatta a kon­certet, e-rre mindenki hangosan nevetett. Apám, túlzásba vitt fegye­lemmel, halálsápadtan törülge­­ti homlokát, majd a tanulókat felállásra inti. Én, az utolsó e­­lőtti padiban ültem. Fehér ha­­tiszt ruhában repülő' kék sza­­laig|csokrokkal, olyan szűk ci­pőben, hogy ma ‘ is fájdalmat érzek, ha rágondolok. Elénekeltük a himnuszt, -majd titokban, a pad alatt leve­tettem a cipőmet. Kivert a ve­ríték a megkönnyebbülés gyö­nyörűségétől. Az első világháború egyik jel­legzetessége, hogy senkinek sem volt — illetve nagyon, ke­vésnek r— megfelelő cipője. Végre megkezdődött a vizs­ga. Milyem ünnepélyes, milyen feledhetetlenül izgalmas volt az akkori idők szokása szerint a záróünnepéllyel egybekötött vizsga. Nálunk, Erdélyben, ahol mi -éltünk, csak vasárnap dél­után- felelt meg igazán erre a célra. Ilyenkor nem jelezték a gyári dudák az idő múlását, de még egy- lovascsille sem porosz kált a ihegyoMal-ban. Minden ünnepi, vasárnapi köntöst öl­tött. A bányatelepen, csak az aszfaltszaga volt kiirthatatlan, s ez bennem maradt máig, is, hogy — talán — kilóimé térről megérzem, ha valahol aszfalttá! dolgoznak. Tata-ros volt, -Ma­gyarország egyetlen ilyen bá­nyája, mely jelentékeny (kőola­jat illetve aszfaltot termelt ki. Sokan, a fiatalabb generáció­ból, talán még- a nevét sem hal­lották. Előbb a kicsik vallottak szint j tudásukról. Én, az utolsó osztályhoz tar­toztam, azaz a negyedikhez. De kívülünk voltak még, az ötödik, hatodikosok ési az úgynevezett ismétlő, végül pedig a tanomcís­­fcolások. Apáin, polgáriiskoLu tanári képesítéssel lett ide igaz­gatóként kinevezve. Anyám, itt olyan “mindenesnek”, számi­­'tott. Éneket, tornát, kézimun­kát, földrajzot tanított. Amikor más tárgyaknál is kellett he­lyettesíteni azt is szívesen- meg­tette pedig -biológia .szakos volt. Háború okozta pedagógus hiány. Furcsa mai szemmel; egy j ilyen nap. Más kérdések, más feleletek voltak akkor. Pl. — Hogyan keletkezett a világ? — Ki volt Mátyás az igaz­ságos? Közben a kigyócuikrok,. meg a cukor,sipok titokban elfogy­ták. A bíró bácsi hegyesre pö­dört (bajusza lefelé konyáit a Tikkasztó melegben. A bányász lányok fején o-lvadozott a disz­nózsír, mellyel kedves anyun simára kefélte az ünnepi hajvi­seletet. A mérnök, a gyárból, többször kihúzta a zsebóráját és megcsóválta fejét Nagyolt unatkozott. A szülők viszont' csodálkoztak azon, hogy- a gye rekek olyasmit is tudnak, ami ről ők még sohanem hallott- k. Idegen országok' fővárosai, he­gyei, vizei. Aranyat, Petőfit sza­valnak. Fújják az ejgyszereg-yet. A szépirási irkák kézről-fcéz;. járnak hangos csodálkozástól kisérve. A szünetben megtekint hették a kiállítást. Rajzok, a gyagíigurák, kézimunkák, fa­­ragványok, a régi, gondos taní­tók nevelése alapján született tehetségpróbák termékei. Szünet után az ideges mér­nök eltűnik. Többé nem -látha­tó. Felnőtt koromban nem egé­szen illedelmes dolgot hallot­tam róla; ezzel a vizsgával kap­csolatosan,. Most, anyám énekeltet páros felelgetőket. Én és -Csörsz Sa­nyi fújjuk a szólót. Apám, ol­dalt áll -és vizsgáló szemekkel kiséri a nebulókat. Akkor még nem éltek- “srácok”. A dal vé­gén anyám szerényen apámhoz lép, kezetfog “igaztójával”, hi­szen itt, is csak beosztott. Na­gyon szép emberpár. Két ifjú ti­tán. Két igénytelen, fáradhatat­lan ember, akik alapot adnak a magyar gyermekek jöyőjéhez, ott ahol olyan vegyes a nyelvi­ség tízszeresen- nagyobb ráter­mettségre, türelemre van szük­ség. Apám, ügyes “fogásként”, a vizsga végén, csak a legjobb ta­nulókat felelteti. így a hatás, az emlék, erről a vizsgáról még tökéletesebb- Kár minden fo­gásért, nem csak -beosztottait, de a szülők is tudják-, hogy ke­vés jobb pedagógus, lelkiisme­retesebb nevelő található. Az iskolaszék tagjai fészke­lődnek. Talán jobban belefárad­tak miár, mint a gyerekek. A bányailgiazgató — odasúgja apámnak, de én megértem —, zárja le a vizsgát. Anyáin érzékeli a jelenetet és átmegy a lakásba. Nem látom, mégis tudom mit te-siz. Ellenőrzi a -rendet, a menüt, a terítést, a személyzetet. Nem sokkal ké­sőbb visszatér, magával hozza a tyúkleves, sültek, sütemények étvágygerjesztő illatát. Titkos pillantással tudatja velem, min­den a legnagyobb rendben van. •Az iskolaszéki tagok és a né­hány helyi előkelőség is felszip­pantja az illatot és a helyén fészkelődni kezd. A gyárigazgató feláll. Hatal­mas dicséretet vág ki szüléim­re, a tanerőkre, a szülőkre, ta­nulókra. Nagyon ismerős sza­vak. Úgy vélem előző években isi hallottam már. Később, a­­pám is megerősítette, hogy ez igy is volt. KODOLÁNYI JÁNOS: Anyám, a (középre lép. Intő­nél. Négy szólamra énekeljük a Szózatot. Iskolatársaim ren­dezett sorban távoznak a tan­teremből. A tanerők, a szülők­nek osztják iki gyermei-k bizo­nyítványát, majd valamennyien elhagyják a helyiséget. Az étkezés órákig tart. Lá­tom, az én szép anyám, mér­hetetlenül kimerült, mégis leül a zongorához szórakoztatni a vendégeket. Apám, előveszi a hegedűjét, s elkezdődik a nótá­­zás. Egymásután jönnek a fele­ségek férjeikért. Tudják, ha azt nem teszik a férfimulatság végnélkülivé fajul. Én is nagyon fáradt vagyok már. Lázadozva megyek alud­ni, de niem jön álom szememre Nem elég, hogy- szüleim egész i iskolaévben annyit fáradtaik a gyerekekkel? Őket kellene meg vendégelni érte és nem nekik másokat. Ez a megállapításom annyira feldúlt, hogy már an­nak sem tudtam örülni, hogy ez volt az utolsó elemiiskolai vizsgám. Tatarosbányatelép 1918. (Mari, 1976. JULIÁNUS HAZATÉR Ikrek havának végeidé járt az idő, a búza már el-virágzott, a Nap melegen sütött. Kövér harmatos fü verte Julianus rossz bocskorát. Egyre: maga­sabb dombok hajladoztak előt­te, s a távolban, mintha égigérő hegyek havas ormai rémlettek volna. Vagy csak fehéren heve­rő felhők1? Gyorsan haladt, délre már nagy útat megtett, magány és csend vette körül, csak a fűl­jek pitypalattyoltak néha. Bal­ról végtelen erdőség húzódott, jobbról füves síkság.. De az asszonyság tévedhe­tett :— mint Julianus- először hitte — mert csak egy nap -múl­va érte el a nagy folyó: völgyét. Úgy gondolta, hogy az Etilnek kell lennie. -Itt már nemcsak dombok, hanem egyre púpo­sabb -dagadó., erdővel bor tó t hegyek is sorakoztak, patakok­kal öntözött, mély, széles, búj l völgyekkel nyitva s lustán, süt­kérezve a napfényben. Julianus levetette bocskorát s a tiszta vizűén ballagott tovább. Mintha a Zengőt látta volna, a Mecsek családi közelségében guggoló hegyeit, amint körülölelik, he­verik apjukat és suttogva be­szélgetnek egymással. A Réka patakját látta, ahol annyiszor taccsogott mezittelen lábbal, a­­h-ol olyan tiszta szivből tudott nevetni, még azon is, hogy az apró hullámok; mint kis csillo­gó halak barapdálják puha szá­­jacskájukkal a lábaszárát. Ka­kukkot hallott és akaratlanul számolni kezdte, hányat szól. Piros, sárga meg fehér -lepkék villogtak a -víz-szőnyeg felett. Kedve lett volna utánuk' sza­ladni, megfogni. Egy távoli1 er­dős hegy felett sas keringett. És. aranyzöld igyik-ok szaladoz­­taki a lába elől, mintha vidám emlékei öltöttek volna testet. Tán még Majs apát is -megta­lálja valahol, eg]y kunyhóban. Meg Cseperkét a kis faházban, amelyre úgy vágyott játszó gyermekéi közé. Érezte, -min­dent megtalált . .. Mikor a kavicsok közt foly­­dog'áló patak medréből fölka­paszkodott egy magas dombra, hogy körülnézzen, a vidéken, s meglátta a mélyben szélesen kanyargó folyót, érezte, hogy helyben van. (Mélyen heszivta a könnyű, illatos levegőt ,s megizzadt hóm lókat a szélnek fordította. Vén, me-nnykősúliytotta tölgy sutto­gott a dombtetőn. Alatta ezüs­tösen csillogott a viz, sürü fűz fák és rekettyék között. Balról, a patak völgyén túl, -erdővel bo ritott hegyek hullámzottak a messzeségben. Jobbról, mere­dek sziklákkal tart,-ázott, hegy orom, torlódott a magasba, mintha kimutatná -rettentő csontjait. Szemközt pedig a fo­­' lyón túl, néhány sáto.r állt, -mint apró gomba, az alkoniyodó nap­fényben, szinte pirosán. A mesz­­szeségiben nyíló völgy búján, zölden ragyogott. Lovak lege léisztek ott, meg kutyák, me­lyek ide-oda szaladoztafc, mint egerek. -Ugató hangjuk úgy hal­latszott ide át, mintha fadara­bokat verne össze valami játé­kos gyermek. Néhány férfi áll­dogált, meg heverészett a leg­elői álló sátrak előtt. Majd két . másik alak bújt ki a másik ,sá­­| torból s mintha cirpelt volna. Julianus leült a tölgyfa alá. Moccani se mert. Hátha el­riasztja ezt a napsütötte zöld tájat, a játéksátrakat, lovakat és embereket. Feje fölött őrgé­bics: csattogott, mintha mogyo­rót recsegtetne. Az óriási fa le­velei békésen suttogtak. És csend volt, akár Esztrilgániban, a “szép templomban”, amikor magányos imádságát végezte a Mária oltár előtt. Igen, mintha az esztrigáni hegytetőről tekintene körül. Úgy hullámzanak a hegyek, nyílnak a völgyek, kanyarog a folyó. Távolabb, éppenúgy kék­­lenek a magasabb hegygerin­cek. Esztrigán ez, de nincs “szép templom” s nincsenek paloták, a- hegy alatt nlem se­reglenek kisi szürke házak, te­­kervényes utcák, a jobbról e­­melkedő dombon nem -látsz-k Szent Tamás házainak csirke­­ste-rege, középütt a kis templom tornyával. Sehol emberi alko­­| tás, sehol egy- hang, csak elha­­gyatott-ság, alkonyati fény és szellősus-ogás. Hosszan pihent és szemlélő­dött a hegytetőn. Magába mé­­lyedt, elméje eljátszadozott a szabadon áramló gondolatok­kal! és érzésekkel, szive békével és könnyűi fájdalommal Hányán, elmaradtak tőle, -míg idáig eljutott. Legelőször az a kislány, aki játszótársa -volt és annyira szeretett volna az erdő­ben, faházban éldegélni vele. Hogy is szokta mondani: “Mint a galambok”. Aztán apja, -mos­tohaanyja, öccse. A’ klastrom jóságos vén gvárdiánja, ki min­dig úgy nézett rá ültéiből, a tér­de kíözé- állítva, mint a varjú. Most szinte hallotta fuldokló köhögésiét, figyelmeztető . sza­vait: “Vigyázz fiadon, érzéseid ne legyenek erősebbek akara­todnál.” Igaza volt. Ha nem ke­ményítette volna meg akaratát, | sohasem jutott volna ide. Aztán ! Ottó fráter. Majd Komstantino­­poli-sban az otthoni vitézek, Matricában a kiskutyája, Tor­­gikánban Desideriüs meg Pau­lus. Végül sz-eigény Ge-rhar-dus fráter. -Ott porlad két jegenye- i pár között, mintha Őrihallom I nyál-fái volnának. Ide -már .nem ! követte senki. Ahogy mindezt végig,gondol­­j ta, egyre jobban fájt a sz ve. Szeme elhomályosult, szivárvá- i njytosi sugárzásban törtek össze a ’hegyek, a folyó, a szemközt nyíló tágas zöld völgy apró sát­rakkal, játéklovakkal és ember­kékkel. Fölzoikogott, karjára hajtotta fejét és sirt, hogy egé- i szén elveszett a sírásban, Nem törődött semmivel, nem volt kö rikötte senki, nem uralkodott magán. Hagyta, forró könnyei áradjanak, hulljanak, mint esz tendőkig elrekesztett s most ki­­j tört patak vize, zuhogjanak és ömöljenek, mossanak el min­dent, fürdessék meg, őt is, hogy 1 mezittelenül állhasson ebben 1 az órában az Isten előtt, aki az alkonyati szélben suttog sí meg­­| foghatatlan ragyogásával fény­­beboritja a világot, az egész é­­ietet. Egyedül volt magasan a vi­lág, felett. Elmerült körülötte minden, eltűnt az idő. Vére megkönnyebbült, meg­törölte szemét a ködmöne ujjá­bán s térdre ereszkedett. Ke­resztet vetett, hangosan imád­kozott: —Hálát adok neked, Atyám, iio-gy a világra küldtél, meg­adás gyermekkoromnak Véra­dót, apámat, ösmeretlen anyá­mat, mostohámat öcsémet, ját­szótársaimat, hálát adok, hogy a-dád a Zengőt, a patakot és er­dőket. Hálát adok, hogy egy ré­gi -vasárnap este elvezettél a klastromba s kinyitád előttem a Hozzád vezető kapát. Hálát adok neköd Atyám, hogy ke­zembe adád a -könyvet, amely­ben megpillantám a szépséges -magyart szót: gyenyerőséges. Hálát adok, hogy megragyog­­tatfád előttem az álmot s bizta­­tatál, nem álom, de való igaz. Hálát adok Fejérvárért, Bon­niéért. Köszönöm uram, hogy. elébem. vezetéd örzőangyalo­­mat, azmikor binök szakadékán járék s tévelygők. Hálát adok Uram, -hogy kézenifogvást ve­zettél s nem hagyá'l el, nehogy én es elhagyjalak Tégöd. Kö­szönöm, hogy fölhoztál e högy­­re,s megimutatád életem és küz­delmeim sikerét. Deo gratias! Deo gratias! Akadozva mondta a szava­kat, föl-fölsóhajtott s megtöröl­te szemét. — Köszönöm Uram, hogy társakat adál, a ellenfeleket. Bocsáss meg, hogy társaimat nagyon esendőnek látám, ellen­feleimet pedég gyülölé'm. -Most látom, ők csakúgy segélének útamon, mint társaim, mert kényszerejtének, bogy -maga­mat összveszödjem. Vezesd ha­za épségben Desideriust és Paulust s a Te örök világossá­god fényiösködjék Ottó és Ger­­hardus atyámfia lelkének-., ó, Uram, add kezembe lobogó fü­zedet, hogy -megviíhessem édös feleimnek a Te evangéliumod igazságát. Segélj meg! Segéld -meg e népöt, mely a folyón túl magában fogad, mint belőle vi­harba kiszakadt csöppöt a tó, mely visszahull. Add, hogy egy­­gyé lögyek véle az es vélem! Ámen. Befejezvén, imádságát, sokáig ült ott megnyugodva, megtisz­tulva, s könnyű boldogságban lebegve. A Nap -vörösen eresz­kedett az erdős hegyek- mögé. Hosszú árnyékok és vörös- fény­­pás-zták szelték át a völgyieket. Egy-egy magasabb fa koronája parázské-’nt ragyogott, torz e mintha sötétzöld víziben állott volna. Elmerültek a bokrok és sürü füzesek, A viz feketében játszott. De ragyogva izzottak a távoli hegyek és a. jobbról fel­meredő csúcs sziklái, mintha most véres csontok lettek -vol­na. (Indulnia kellett, ha még este át akart -jutni a folyón. Pedig n’agyom iis akart. Most már, hogy megszabadult érzései tor­lódó- súlyától, röpült volna. Hát ha nem is magyarok azok ot­tan:? Hátha az az asszony- nem két, de több napot tévesztett? Egyszerre megértette, miért mondott négy napot, ő a távol- 1 ságot lovon számítja. De akkor mégis Magna Hungária kapujá­ban áM most! És a túlsó parton csakugyan magyarok vannak! Fölállt, vállára vette átalve­­tőjét, kezébe -botját ;s átnézett a folyón. Odaát egy ember lórakapott, s- terelni kezdte a többi lovat a vízre itatni. Ott állt a kis cso­port, belegázolva, a sötét tükör- I be, tisztán látszott, ahogy a lo­vak paskolták és csurgatták a vizet. Kiáltások- hallatszottak. Elgjy ló fölemelte fejét, messze : elbánnilt s -hosszan nyerített, mintha kacagna. A sátrak, között halk citera­­szó pendült s eiös-zör egy, majd több fúrlfihang dalolt. A szél el­­eltoapta vidám, hajladozó hang­jukat, mint ősszel a napsugár­ban- csillogó ökörnyálat. Julia­nas' figyelt. Hiszen ez ugyanaz a diai! De mégsem. Most megint más. Majd megint ugyanaz. Ju li'anus fülében fölharsant a lo­vukon poroszkáló vidám fér­fiak harsány éneke. Sürü a lovam sörénye. . feketével ki fonta be . .. A -szavak nem szálltak át a vizen, de a dal zümmögött, a c it era pengett, mintha tücsök csiripelne. És a múltból harsog­va ráfeleltek a lovagló katonák hangjai: Sürü a lövam sörénye. . Hiszen tudta, az első pilla­nattól tudta, hqgy magyarok várinak odaát. Most mégis hangtalanuiL nevetett. Belekiál­­tott a messzeségbe: — ÍHaJhóóó! Hahóóó! Heeej! Hangja kürtszóként hullám­zott tovább s megismétlődött a, hegyek, fölriadt seregéiben. (Mintha csodálkozva kérdez­­gettlnék egymást: “Hahóóó ? Hahóóó ? Heeej? ” Julianus feszülten várt. Aztán a túlsó oldalról felé­­szállt a felelet: — -Habóóó! Hahó-óé! Heeej! Mintha gyermekek játszaná­nak.-Futva indult lefelé a tetőről. (Részlet az iró “Juliánus barát’ cimü nagy történeti regényé­ből) Házasságtól "védi" román leányait a kormámy , (Folytatás a 4. oldalról) se) s- már két éve Várja a há­zasságkötéshez szükséges en­gedélyt. Az esküvői -ruha mái­két éve a szekrényben lóg .. A francia anyósjelölt is leuta­zott Nagybányára s ott a jöven­dő menye és annak családja me lég szeretettel fogadta. “Bájos, arányos emberek — mondja a franlcia vőlegény mamája, — felháborító, hogy a románok nem engedélyezik fiam házassá gát. Pedig még azt is -ajánlotta, hogy francia létére Romániá­iban fog dolgozni, d;e ez sem használt.” .. i A hivatalos román hatóságok ; óvatosan nyilatkoznak e kér­désről, szabadkoznak, himez­­nek-hámo znak, mellébe-széinek. AZ ÁRSZABÁS 4-5 SORRA KISZEDETT SZÖVEGRE VONATKOZIK! TÖRZSKÖNYVEZETT PULI KÖLY­KÖK ELAD6K. Kitűnő vérvonal. 141 Sherhroo-k St., Winnipeg'. Man. R3C- 2B5. Telefon: 783-3766. 25-2!» MEGRENDELŐ-IV KANADAI MAGYAR ÚJSÁG 210 Sherbrook St., Winnipeg, Man. R33 236 Telefon: 772-1112. Kérem, a csatolt összeg ellenében indítsák (küldj k tovább) részemre a KANADAI MAGYAR ÚJSÁGOT.- * f Kanadai Magyar Újság .................. $.t.. Sajtó Alap .............. .. .................$............ Összesen: $.......... Név: .............. ....................................,• • ............................ Cím (utca, ház-szám, vagy Box)............................. .............. Város tartomány: ............................ ............................ ....... A Kanadai Magyar Újság előfizetési dija: egy évre $12.— félévre $6.50, Kanadán kivül $13.—, félévre $7.—. ál II íilLSé Víüíöa

Next

/
Oldalképek
Tartalom