Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-14 / 7. szám

HILftRIUi DIÁK JRTA: KŐHALMI JÓZSEF Hí-de®, okos arcú, szjőfke fiú volt Hűarius diák. Magas, so­vány testét egysztrü, fekete kö­­penyeg takarta és ez még ki­molya bbá tette. Hu-szévts volt még,, de alig, látták nevetni. A nagy foliansok közé. temet­kezve, csöndben élt a kolostor mohos falai között ez a diák. Büszke volt ra az egész szerzet. Az ősz pi ior nem egyszer mond­ta dicsekedve: — Meglátjátok, ebből a fiából még biboros lesz. A toronyszobában üldögélt estenként a nagy, dobos ,pe,iga­­mentek között és gondolkozott. Ha a l>nor ilyenkor a fejébe láthatott volna, bizony elrémül tőle. Sáliadt homloka mögött lá­zas gondolatok kergették egy­mást. — Zöldes szeme fényiben úszott és mohón szivta magára a trombita hangját, amit aira hajtott az esti szél az ódon, pa­tinás 'városból. Olyankor felku­porodott a magas, ives ablakra és úgy hé mlett neki, mintina kar | dók csengését hallaná a völgy­ből. Aztán újra viriasztott a prob­lémák fölött, amik bosszú, vég­­nélküli sorokban kígyóztak az elsárgult pergamenbe ken. Így folytak, egyre folytak az ő huszadik tavaszának nap­jai ... II. Hirtelen mozdulattal levette feketetollas barettjét és olyan mélyen meghajolt, bogy a toll a földet súrolta. A .ragyogó tár­saság elment előtte. A hercegnő tágra nyitott, édes gyerekszem­­mel nézett rá. Egy kissé mo­solygott és elpirult. Akkor múlt tizenhat éves. Fiús két karja asszonyossá gömbölyödött, a finom csipkéken átvillant puha fehér válla. És ez a különös, forró tavasz megiblette Editta hercegnő szivét. A dliák sokáig nézett a fényes csapat után, aztán lassan meg­indult a város felé. Az utszélen valami megcsillant előtte. Egy öv volt. Arannyal hímzett, kes­keny, kis öv, remek drágakö­vekkel kirakva. A diák csodálkozva forgatta ide-oda. A dereka köré csavar­ta, de félig sem érbe át. H-irte­­len megkapta egy kis forróság. __Ez női öv. Ez az öv a her­cegnő derekán volt. Megint megforgatta, de a ci- J mert hiába kereste, csak a za­fírok sziporkáztak a napfény­ben. Sietni kezdett a város felé. összefüggéstelen gondolatok zúgtak a fejében és valami bo­londos. gyönyörű remény. Mfogódottan lépett be az ár­kádos, márvánnyal borított fo­lyosóra. Egy löles testőr nevet­ve szólt rá: — 'Hej, diák, elvesztetted a pennát a fülled mögül! A folyosó végén útját állták. — A hercegnővel szereuiiék beszélni — mondotta libegve. — A hercegnő elveszítette ezt — és előhúzta az övét. — Vissza akarom neki adni és ... Az egyik nemes elnevette ma­gát. Harsogó, hangos kacagás­sal. Nagy fekete bajusza alól kivillant a fehér foga. Pompás, vörös selyemujjas volt rajta, a­­ranyos, csillogó vállzsinórral. A kardja markolata is ezüsttel volt berakva. — Tintanyaló öcsém, te na­gyon tréfás legényke vagy! A méltóságos hercegnőhöz akaisz menni? Ejha! No, add ide, majd beviszem ezt az övét. A diák csöndesen várt. Kö­rülötte selyembe, bársonyba öl­tözött lovagok jártak 'ki-be. Hosszú kardjuk megcsörrent a j sima márványkockákon. Busz-! ke. pompás nemesek voltak. A diákban felébredt az ősi vér. Ő is nemes volt. Az apja Őrá is ha­gyott ősi nevet, kardot, csak éppen vagyont nem. A kard, a szegény, erős kard pedig a ko­lostor pincéjében rozsdásodott. — Az öv nem a hercegnőé. Szép öv ez, diák. Nem tudom, hogy jutottál hozzá. No, csak vidd ... A diák megindult lassan ki­felé. Úgy hallotta, mintha vala­honnan halk, kedves leányneve­tés csilingelne, — és megállt. __ M'i az diák, mi kell még? A fiú zavarba jött. Nem tud­ta, hogyan kezdje. Ez a testőr talán írni is alig tud, mig az iő feje telve vagyon csodás tudo­mányokkal, amiket 'hosszú éj­szakákon át virrasztva gyűjtött .. . és mégis, ez a csillogó illa­tos ember elkábitja, megsem­misíti őt. — Fogadjanak fel ■— mondta ügy etlenül, alázatos hangon, engedjék, hogy itt maradhas­sak. Talán jó leszek vadászle­­g-énynék . ■ • vagy másolónak a kancelláriában. __ De bolondos fiú vagy te, diák. Eredj csak haza, fiam. A testőr gúnyosan hunyorga­­tott a szemébe. Megfordította a vállánál fog­va és egypárszor megbökte a hátát. _ Van nekünk legényünk, diákunk, legfeljebb udvari bo­londnak maradhatnál, olyan bo londos figura vagy, öcsém. Gyorsan, lesütött szemmel ment végig a folyosón, nagy ne­vetés között. És mintha újra hallotta volna az ezüst leányka­­cagást, de most halkan, gúnyo­san. És az arcát elöntötte a vér. Otthon zúgó fejjel vetette ma gát a kemény ágyra és kábul­­tan feküdt reggelig. Másnap gú­nyos mosolygíásra húzta vékony ajkát és visszábujt a könyvek közé. De nem értette, hogy mit olvas. Újra látta a testőr gu-KERESftEŰíLül OSZTÁLYUNKNÁL KAPHATÓ KÖNYVEK: Angol nyelvtan és Beszélgetések .....................$ 2.0J /-vguston tde: Fény es árnyék (versek, elbeszélések) ...................... $ 3.5J Berczy József: turópa feiszabaditása ............... $ 3.00 Galgóczy János: A Öumir kérdés ................... $ 8.2j oundtíl Károly: Hungarian Cookery (magyar receptek, angolul) .....................$ 3.70 Juhász József: Idegen partok között (elbeszélések) . ........................................ $ 5.00 i_ajossy Sándor: Lidiké (regény) .......................$ 2.00 Medical, nuclear and Literary index ...................$ o.OO Márai Sándor: Rómában történt valami (regény) $ 6.00 Miska János: Legjobb elbeszélések angolból $ 3.00 ” £gy bögre tej (elbeszélések) ... $ 4.00 Muzsi Jenő: Öt könnycsepp (versek, elbeszélések) ................................ $ 2.60 Nagy István; a fenségtől a hallja kendig (elbeszélés) ............... ....................... $ 3.00 Nagy Sándor. A magyar nép kialakulásának története ................................... ............... $ 6.00 A. N. Nyerges: Poems of Endre Ady................... $10.00 Paula Néni Szakácskönyve (amerikai mértékkel) $6.50 Ravasz László: Uj Szövetség (vászonkötésben) $ 5.00 Rába Margit: A rettenet évei (regény) . ... $ 3.00 Rúzsa Jenő: A kanadai magyarság története . . $ 5.03 Sárvári Éva: Kigyúlt a fény, (regény) . . . . $ 4.00 Somogyi: Szumirok és magyarok .................... $ 8.20 Székely-Molnár Imre: Az Apostol és a Paradicsommadár . . $ 6.03 Szirmai Endre: Mindenütt és Sehol (versek) . . $ 2 00 Szirmai E.: Medical, Nuclear and Literary Index I.N.E. London, Bromley, München a. Stuttgart, 1974. Ára kan. dollárban $ 3.00 ” ” Hol van a nyár? ........................ $ 3.00 Szeretlek Hazám (versek) . .$ 3.0D Vaszary Gábor: Hárman egymás ellen (regény) $ 5.50 A nő a pokolban is ur ” $ 5.50 ” ” Ö ” $ 5.50 Julianna C. Tóth: Sing out Go (Hungarian Folk Songs).........................$ 1.50 Rendelését kü'dje 'darabonként) 30 cent szállítás és csomago­lási költség hozzáadásával Money Order-ban. Magán-csekkekhez 15 cent “bank et<change’-t kell számítani. K. M. U. KERESKEDELMI OSZTÁLYA 210 Sherbrook Street. Winnipeg, Manitoba. R3 3 2B6 nyos piros képét. Érezte a ke­mény öklét és elsápadt. — Az1 apám, nemes ember volt és a fia szolga. Gyáva. Felállt. Feltúrté a talár ujját. A fekete posztó alatt vékony, erőtlen volt a karja. Mint egy gyerekleányé. Hirtelen felnyalábolta a nagy kutyabőrrel bekötött könyvet. Az arca vörös lett, minit a vér. A szeme előtt összefolyt m.ri­de n és a nagy, súlyos fo-lá..ss.d együtt végigvágódott a ihiueg kőkockákon. Nagyon fájt. A szégyen job­ban, mint az ütés. Kinyitotta a könyvet és gyön­ge mosoly suhant el vékony szá ján. Aztán alig látták a diákot. Komorabb, sápadtabb lett. Még éjjel is, nem egyszer reggelig égett a mécses a. toronyszobá­ban. — Tönkreteszi magát ez a fiú a sok bölcsességgel — mondták fejcsóválva a déká­nok. Éjjel-nappal másolt régi per­­gamenteket. Pénaért. Az arca sápadtabb volt a halálnál. A halántékán már a sorvadás sö­tét árnyéka húzódott, de a sze­mében lázas tűz lobogott. Éjjel, lefekvés előtt letette a kaiamiust és elővette az ara­nyait. Az övét is előkereste, meg csodálta a zafírokat rajta, aztán sokáig, feküdt nyitott szemmel az ágyán. — Még nem elég. Tovább, to­vább. A lányra is sokszor gondolt. De nem is a lány kellett néni, hanem a fény, az élet és talán a hosszú. Ez lassanként gyö­nyörű, kínzó ábrándja lett. ni. Pár hónappal később egy igye­­rekképü, szőke nemes ballagott végig az utcákon. Doháayszinü nehéz selyemköpönyeg vo.t a vállán, a széles kalapján gyö­nyörű strucctoll lengett. Az ol­dalán hosszú,egyenes kaid. Az arca feltűnően sápadt volt, de okos és merész. Fel­­inení Róger mesterhez, a spa­­dassinlhoz. Az sízéles mosollyal fogadta. — Visszajöttünk, leány-képű uram? Talán nincs megeléged­ve az eredménnyel? A vendéig elővett egy marék aranyat. — Kezdjük újra! A ispadassin komolyan vette a dolgot. A fiú keresztbe tette á kardját a másikén és támadott. Villámgyorsan a szive felé szúrt, aztán elbújt a kard alatt és oldalról támadott újra. Haj­lékony és gyors volt. Olyan kö­zel jártak egymáshoz, hogy mell mellel ért. A fim szeme lo'bo- j gott. — Csak egyszer megszűr- j hatná. — A mester nem hátrált egy lépést sem. Mosolyogva né­zett a szemébe. Aliig mozgott a karja. Hanem a kardhegy azért mindig a diák szeme előtt villo­gott. Egy darabig így ment, de az után a fiú vörös arca sápadni kezdett. Leeresztette a kardot. — Nem bírom tovább — mondta kétségbeesve. <—■ Még mindig nem vagyok elég erős. Roger mester mosolyogva vette le a gombot a 'kardja he­gyéről. — Micsoda asszonyos szokás ez. így nem lesz kemény a vál­la. Továob. Ha nem bírja, leszú­rom. Nem akarom, hogy azt mondhassa: — íme, Roger mester k.szít­tá az aranyaimat és nem taní­tott semmire. a iiiu osszeiszorAotta vékony száját és felállt. Tudta, hogy a spadassin nem tréfál ilyenkor. így telt el még egy féleszten­dő és az aranyak gurultak, egy­re gurultak — Róger mester — mondta a diák egy reggelén. — Még egy utolsó próbát, aztán osztozunk es megyek. A mester rámosolygott az a­­ranyra és kihúzta a kardját. (Egy ó,ra niúiva mind a kettő­ről csörgött a víz. •— Állj! — kiáltott a mester lihegve. — Elég volt. Három szúrást kaptam és életemben eloszor történt ez velem. — U- ram! — Bs mosolyogva hajtot­ta le a kardját a fiú előtt. A diák aöld szeme nedves fényben csillogott. Megnézte a két karját. Nem volt tulvastag, de olyan, mint az acél. Gyorsan letette az ujjasát, ledobta az in­gét is és a tükör elé állt. Tele­­szivta domború mellét levegő­vel. Felemelte a karját. Ekkor szédülést érzett a fe­jében, furcsa, mámoros' érzést és megölelte Rógert. — Mester — kérdezte csön­desen, — meg tudnék-e vívni egy, testőrrel? VI. Harmadszor nem hiába várt. A hercegnő fehér ruhája mesz­­sziről kivillant a sok selyem és arany közül. A testőr elől lova­golt. A diák könnyű szédülést ér­zett. Összevillant a tekintetük. Jobbkezét a csípőjére tette is ki­hívóan, merészen mérte végig. Aztán levette a kalapját és mé­lyen meghajolt a henoegnő e­­iőltt, amint ellovagolt a herceg­nő előtte. A lány ránézett. Mint ha valamit keresne az emlékei között. Finom mosoly suhant át az arcán -— legalább Hilarius­­úgy látta. Diadalmas, kel­lemes gondolatok ébredeztek a fejében. Egy kissé izgatott is volt. ^ A palotában a testőrkapitány fogadta. A diák lassú, nyugodt lépéssel ment elébe. Könnyedén megemelte a kalapját. — A testőrök kapitányát ke­resem uram. — Én vagyok — mondotta a testőr meglepőidre. Ezt az arcot már látta valahol ... Igém, ez a fiú nézte őt 'oly kihívóan. Hires verekedő volt és most inkább csodálkozott, mint hara­gudott. — Igen, 'én vagyok — ismé­telte. — Tehát önt kell kérnem, hogy vegyen fel a testőrei -közé. A kapitány mosolygott, gú­nyosain, elbizakodottan, éppen úgy, untot akkor. — Furcsa. Ön csak így, egy­szerűen elém áll ... Valami a­­jánlólevél, vagy érdem, fiatal uram. A diák komoly és nyugodt maradit. — Helyes — mondta. — Ma délben a kolostor mögött há­rom szép szúrást adok a testői­­klapitánynak. Elég lesz ez aján­lólevélnek? Tudom, ihogy a ka­pitány lovag és hires vivő. A testőr bámulva lépett hát­ra. — Minden bizonnyal elég lesz — mondta lassan. — Tehát délben a kolostor mögött. V. Tisztelegtek. A diák ki,húzta a kardját és felállt. — Mielőtt elkezdenénk — mondta a kapitány — egy kér­dést. Ön tudja, hogy kivel ve­rekszik, de én nem ... — Jó nemes vágyóik, mint ön. A segédek intettek a kapi­tány támadott. A diák alig moz­gatta a kardját. Most látta, hogy Róger mester, mit adott neki. A kapitány csuklója lan­kadni kezdett. A homlokán ki­ütött a verejték. Majdnem1 ká­­bultan hátrált a fal felé. Hátát netoi vetve, összeharapta -a -fo­gát és dühösen a fiú torka felé döfött. A diák teste meghajolt, mint az acéliv és a következő pillanatban a kapitány balvállát érte a kardhegy. — Tovább — dörmögte az 1 sápadtan. Most már nem sokáig tartott. A diák csak játszott vele. Még egyszer megiszúita, most a jobb vállát s a kapitány lezuhant. — Itt a harmadik — mond: a Hilarius. A karja hegyét a tes­tőr torkára téve. De, mást gon­dolt és félreállt. A kapitány sá­padtam ik/elt fel: — Nem fogadok el pardont— lihegett rekedten. — Hol a har­madik? A fiú némán tisztelgett. A haragja teljesen elszállt. A ka­pitány megint leült a földre. -Hi­larius odament hozzá és a ke­zét nyújtotta: — Kapitányom — mondta csöndesen, — nem nem vagyok spadassin ... én nemes ember vagyok. Egy éve, épp -ilyen Winnipeg, Man. 1975. febr. 14. szép gyenge tavaszi napon egy daliás testőr — ön ,— kigunyolt, ! megalázott egy szegény, kopott i diákot. Engem. Én vagyok az a diák. És — itt a zsebébe nyúlt — most már magam szeret­ném megkérdezni a hercegnői: övé-e ez a diiágaköve® Ms öv? A kapitány meglepődve né­zett rá. A testőrök közel-éb b hú­zódtak Hilariushoz. — Hozott Isten ... bajtárs... Fent, a hercegnő palotájá­ban megszólalt a harang. Har­sonaszó zengett a boltozatos fo­lyosókon, most megy misére j Editta hercegnő. A harangszó i könnyen, vidáman csengett 'és i Hilarius erős mellében, dobogó I szivében visszhangja kelt. A hercegnő, a hercegnői, így éne­kelt a szive. Ebben a percben meghalt Hi­larius, a diák, most már csak > Hilarius, a nemes lovag élt, aki | — utóvégre is ki t-udná? — hol­­j nap talán a testőrök hadnagya 1 lesz. A nyírfák hegedűse (Folytatás a 2. oldalról) bereket, — biztatott maga az apjuk is. Hiszen már hetek óta, mint békés testvérek éltünk zavarta­lan harmóniában. Futottam. A csők ize nem zaklatott különösen, a gyors mozgástól mégis felfrissült a vérem. Azt hiszem, nem is lett volna semmi baj, ha valamit észre nem veszek. A két leány, Annus és iSzidí minduntalan a kár-om alatt cicázták. Ligerked­­tek velem, kinálgatták karcsú derekukat, édes ajkukat egy ár­tatlan, futó csók pajzán örö­méire. Csak Kata vette komolyan a 1 dolgot. Miért fut ez a leány, mintha az -életét vinné? Utána vetet­tem magamat. Menekült. A má­sik kettő még fel-fel bukkant itt is, ott is kereszteztéljt az uta­mat, csúfolódió ‘kacagásuk, mint fulánk-os méhecske ikiséirt, ha elvétettem őket. Magam is iigy akartam. A játék kezdett folyó tü'zzé válni ereimben. Rohan­tam zihálva, az arcomat meg­tépték a tüsíkiék, lábam alatt re­csegtek a gallyak. A sötéte­dő kert kanyargó utain pe­dig ott virított a futó leány -kar­csú, fehér alakja, amint szélse­besen repült bokortól, bokorig. Mindig messzebb kerültünk a kert sűrűjébe. A konok mene­külés vad kitartásra hajszolt. Most már tudtam, hogy utói keli érnem és meg kell kap-nom a csókiomat, -ha adldig élek is. 7 A -kert álmos páheg,őssel vet­kőzött az éji pihenőae. Néha egy denevér szállott el felettem. A sűrűiben fojtott és meleg volt a csend. Katát nem is én, hanem a ke­rítés fogta el. Ott találtam reá. amint megtorpant és féLg a tér­dére bukott a magfts deszkapa­láink alatt. A vad -rohanás még ott zihált pilregő mellében. Fölé hajoltam. Magamhoz öleltem. — Ne ne!.— tiltakozott riad­tan és az arcát ijedtében a vál­lárába temette. — Miért Kata? Hát annyira irtózik -tőlem? Az álla alá nyúltam és köve­telőzve, keményen magam fölé erőltettem. Akkor láttam, Ihogy sir. És ez a .meleg, puha ragyo­gás, ami a könnyes tekintetéből vádolva éfe í'elkinálíkozva sugár ­zott felém, egyszerre térdre kiényszeritett. Valami olyan na­gyot és széipet ajándékozott ne­kem ebben a pillanatban az élet, hogy a'zt hiszem, magiam is egy lélekzetfojtó, -csodás nagy könnycseppé nemesültem tőle... A művész elábránd ázott. Ar­cán mosoly és meghatottság váltogatta egymást. Kicsit ké­sőbb mégis megkérdeztem. — És a csókot megkapta? Felragyogott. — Meg. Thúróczytó'l pedig megkaptam Kata kezét is é­­ezzel az egész ragyogó, földi meln-nyórszágot. Ig-a-z, hogy az öreg úr a hegedűművészt egy kicsáit mindig, lenézte, de- az, a­­pám fiát nem kosarazhatta ki! A Duna felől egy hajó kürt­je búlgott. Azt -hallgattuk mind­ketten, mig újra csendlet nem lehelt az erdő felénk. •— ön tehát mindent 'megta­lált. Hirt, dicsőséget, szeren­csét, még a sze-t elmet isi ... Csák a gyermekkori hang-uLí­rait nem találta fel . .. Simándy arca felsugárzott. Titokzatos mosollyal ihajo-lt fe­lém. — Még azt is! — mondotta ünnepélyesen. — Azóta megér­tettem valamit. Azt, amit én bo­torul vissza akartam követeim az elfutott éveiktől, akkor fo­gom fellelni újra, ha majd a fiam bámész gyermetkszemében tükröződik vissza a karácsonyi gyertyafémy lobogása. Magyarországi magyar ÜGYVÉD DR.RACSMÁNYBÉLA a budapesti ügyvédi Kamara volt tagja. Ma Jtobai gyakorió ügyvéd, közjegyző, uj címe: 214-388 Donald St., Winnipeg 2, Man. — Telefon: 947-1513. PÁSZTOR JÓZSEF A í. A t \ A r I A K Sárika egy szék hoTgolt térítőjét markolászta. — Geiza sokszor későn jön haza. Irma néni fenyegetően emelte fel a fejét. — Későn jön haza? És te ezt tűröd? Sárika elpirult. — Néha bemegy a “Fészek”-be. Testületi gyűlések van­nak, vagy kollegiális vacsorák. Irma néni legyintett. ,— Ismerjük már az ilyen gyűléseket és vacsorákat! Nézegette a Sárika arcát. Lassan felemelkedett. Meg­fogta a iSári-ka kezét, a szemé,be meredt a szeme. — Te sirtál! Sáiika visszahőkölt. — Én? — Mondom, hogy sirtál. Láttam én már elég kisirt asz­­szonyi szemet. Előttem hiába tagadnád! — Csekélység, Irma néni . . . Irma néni átkarolta. — Boldogtalan vagy? Sárika szive megidobbant. — Dehogy, Irma néni. Irma ué'ni körülnézett. — Hol van az az ember? Majd megmosom a fejét. — Ne szóljon, Irma néni! Géza nem az az ember. Irma néni felfortyant. — Micsoda beszéd! Ahány férfi, mind egyforma! Ha nem tartjuk őket pórázon, mind kirúg a hámból. Szembefordult Sárikával: — Mondd! Kinél van a pénz? Sárika hüledezve nézett rá Irma nénire. — Miféle pénz? Irma néni komor arccal folytatta: — Miféle pénz?! Hát a pénzetek! Ami van, amit 'keres.-— Hát -persze, hogy nála. — A te pénzed is? — Arz isi Irma néni kurtán fölnevetett. — Végzetes kö-nnyelnlüség! A legelső, hogy a pénzt el kell venni tőlük, lelkem. Sárika szeme szégyenkezve elborult. — 32 — i— Még ma telefonozok Biriért s holnap neMfogunk. Künn galambok tollászkodtak a tetőn. A közeli réteken varjak sétálgattak. A nap elé! szürke felhő került s bouuiata rá­feküdt a smaragdzöld hegyoldalra, melyen a kibukkanó mész­kövek lilaszinüre váltak. Autó robajlott el a villa előtt, lenn a Kelenfölüion, valahol egy gyár szirénája búgott. A postás le­velet dugott be a levélszekrény-be éa mosolyogva köszönt egy cselédleányinak. Minden élt, mozgott, színesedett, fénylett és komoriott künn, -csak .'benn, a műteremben, a Csobánc/ világá­ban tűnt el miniden egyéb, kelevarázsolódva a semmibe, meg­szűnve, álomba merülve, csak az alkotás, a munka, a gondolat tüzelt és lángolt abban a lénykörben, aminek távlata és mérete nem volt. Éppen újra nekilendült a vázlatnak, amikor kopogtattak az ajtaján. Megrebbenve emelte fel a fejét s az ajtó felé fői dúlva, kiáltotta: — Ki az? A szobaleány nyitott be. — Én vagyok, nagyságos úr. Csobáncz ingerülten szólt: — 'Most ne zavarjanak engem; — A nagyságos asszony ... — Senki! Értette! Sen'k-i! Dolgozom. A leány vissizahúzódott s csendesen becsukta az ajtót maga után. Sárika ott állt a hálószobája közepén s áhitatosan gyö­nyörködött a müvében. Vájjon mit szól hozzá az ura, ha meglátja alkotásait, amire annyi meleg érzéssel s annyi apró titkolódzással készült. Egy öblös, ikobaltkék vázába halványsárga rózsákat Is szedett. Felvette egyik leánykori ruháját s az ajtó mellé' állva, halk sóhajokkal leste, hogy mikor jelenik meg az ura hatal­mas alakija. Helyette azonban a szobaleány jött s csalódott hangon szólt:-— Az úr nem jön. Azt mondta, ne zavarjuk, dolgozik. (Sárika arca megnyúlt s -kurtáin mondta a szobaleánynak: — JÓ. IMajd én. A szive- nagyokat dobbant. Nagy csalódást érzett. — Hát ő ment érezte, nemi értette megj, mit akar? Lassú lépésekkel megindult a műterem felé. Lelépke­— 29 — .i.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom