Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1948

Index

— 20 — * léhez a fentiek értelmében usus rationis és intentio. Primus nem általában, hanem pozitív argumentumok alapján, melyek véleményét mindenképen valószínűsítik, állítja ezt. Hogy a halálos betegségben levő csecsemőknek a bérmálása a Decr. után a nyugati egyházban hogyan fog kialakulni a gyakorlatban, ez elé élénk kíváncsisággal nézünk. Egyelőre stagnál a végrehajtás, mert alig gondol erre valaki, pedig a fentiek értelmében tulajdonképpen már elő van írva. II) Secundus véleményét a második casusban nem oszthatjuk. Igaz, hogy a bérmálás felvételét a halálos betegségben e Decretum, mely a Szentatyának speciális approbaitiojával van ellátva, az egész világ számára kötelező törvényerővel előírja, de ezzel nem súlyosbodik e szentség felvételének kötelezettsége azon felül, melyet a 787. cn. előír e szavakkal: „quamquam hoc sacramentum non est de necessitate medii ad salutem, nemini tamen licet, oblata occasione, illud negligere, immo parochi curenit, ut fideles ad illud opportuno tempore accedant." A Decr. szövege egy helyen azt mondja: ,,ut animarum saluti plenius consulat", „nemo negligat", az ilyen kifejezések nem formái a súlyos kötelezettségek előírásának. Vermeersch EpÜtome II. 66. n. ezt mondja a bérmálás felvétele kötelességének fokozatáról: „Negligentia isíta acediam quandam et minorem aestimaitionem prodit, saltem venialiter culpanda est." A szöveg inkább a plébánosok és lelkipásztorok kötelezettségét hangsúlyozza: „omni ope est adnitendum parochis ceterisque pastoribus, ut christianorum nemo data occasione tam excellens salutiferae Redemptionis mysterium negligat." Tehált még objektíve sem lehet súlyos bűnnek minősíteni, ha valaki netán makacsságból vagy nem helytálló indítóokból nem akarna halálos ágyán bérmálkozni. Még inkább lehet ilyen .esetekben — ha egyáltalán fennforogna ilyen — subiectiva bona fidesnek helye, amely bona fidest a lelkipásztorkodásban szabályai szerint nem is volna tanácsos, sőt nem is szabadna megbolygatni abban az esetben, ha figyelmeztetésünknek nem volna hatása és csak azt eredményezné, hogy a peccatum materialeből formaié lenne. Tehát Primus véleménye helyes, a fentiek értelmében kiegészítve és megmagyarázva, III) A bérmálási hatalom nem delegálható. Tehá't helyettesítés esetében csak olyan pap bérmálhat, akinek egyébként is személyileg volna bérmálási hatalma vagy a jogtól vagy személyes pápai delegálás révén. Hogy kiknek van a jogtól ilyen hatalmuk, azt a Dec. 1. a. b. c.) pontjai taxatíve felsorolják, ezek között pedig kifejezetten a vicarius substitutus, akiről Primus beszél, nem található. Egyébként is a bérmálási hatalom delegálását a Decretum e szavai zárják ki: „praefati ministri confirmaltionem valide et licité conferre valent per se ipsi, personaliter." Ha valaki Primus igazát vitatni akarná, annak meggyőzően bizonyítani kellene, hogy a vicarius substitutusra, mégha az Érseki Hatóság is nevezné ki őt, ráillenek-e azok a feltételek, melyek a c) pontban felsorolvák, jelesül: „sacerdotes, quibus exclusive et stabiliter commissa sit in certo territorío et cum determinata ecclesia plena animarum cura cum omnibus parochorum iuribus et officiis." Ha többire nézve nem is vitázunk, az exclusivitas és a stabilitas biztosan nincs meg a vicarius substitutusnál, tehát nem bir bérmálási hatalommal. Ha valaki feltenné a kérdést: vájjon a megrokkant vagy beteg plébános mellé adott vicarius adiűtornak van-e bérmálási hatalma? A 475. cn. 2. § szerint kétféle lehet a vic. adiutor; a) si in omnibus suppleat parochi vicém; b) si vero suppleat ex parte dumtaxat. Az előbbinél valószínűnek látszik, hogy van, az utóbbinál nincs bérmálási hatalom. Azonban mind a vicarius substítujtusnál, mind a vicarius adiutornál meg kell kérdezni a S. Congregatiot s ezt meg is teítük, hogy adjon autenticus magyarázatot és csak azután lehetne élni a bérmálási hatalommal, mert hiszen szentség érvényességéről van szó és a dubiumot el lehét hárítani. A.pastoralis szabályai szerint kétes esetekben is szabad szentségeket kiszolgáltatni, persze mindig a tutior sententiát követve, de csak akkor, amikor az üdvösségre szükséges i szentségről van szó és periculum est in mora. A bérmálás nem szükséges az üdvösségre és autenticus magyarázat után a dubium eo ipso elhárul. Tehát e pontban Secundusnak volt igaza. IV) Primus és Secundus a) nem jól tudják, ha azt hiszik, hogy „helyi káplánok vagy curatusok" az mindegy „Helyi káplán" az 1227/1947. sz. körrendelet óta (Circ. 1947. pg. 13.) már nincs is, mert ezentúl neve: „helyi lelkész", de ez más mint a curatus. Annak ellenére, hogy neve „lelkész", mégis tulajdonképen cooperator, vagyis káplán, a plébánia egy részére, állandó jelleggel kinevezett káplán, a 476. cn. 2. §-a értelmében. b) A helyi lelkész nem curatus, tehát nem lehet „vagy" kötőszóval a kettőt összekötni. A curatus ugyanazon Körlevél értelmében „pollet omnibus iuribus, privilegiís atque obligationibus parochorum amovibilium." A curatusra a plébánia egy fésze teljes plébánosi joghatósággal van rábízva, kizárólagosan, állandó jelleggel. Ezeket azonban a helyi lelkészről nem lehet elmondani. Ha Primus csak a terminusokat téveiszti össze, die „helyi káplán" kifejezésen tulajdonképen ,,curatus"-t ért és ennek számára állítja a bérmálási hatalmat, akkor igaza van. Secundus a III. sz. Körlevélre hivatkozik, amely a következőket mondotta: „Félreértés elkerülése végett közlöm, hogy a felhatalmazás helyi káplánságok, alakulóban levő lelkészségek vezetőire nem vonatkozik. Területükön, mely még az illetékes plébános joghatósága alá tartozik, a plébános szolgáltathatja csak ki a bérmálást." Ez a Körlevél 1947. márc. 4-én kelt; ha ápr. 20-ika után íródott volna, akkor nem helyi „káplán"-t, hanem helyi ,,lelkész"-t írtunk volna. A helyi lelkészeknek tényleg nincs bérmálási hatalmuk. Azonban esetleg nem világos, hogy a Körlel vél mit ért „alakulóban levő lelkészségek"-en.