Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1943

Index

— 37 — 4 XIII rr ISTEN IRGALMÁBÓL ÉS AZ APOSTOLI SZENTSZÉK KEGYELMÉBŐL KALOCSAI-BÁCSI ÉRSEK. KRISZTUSBAN SZERETETT FIAINKNAK, A KALOCSAI BÁCSI FŐEGYHÁZMEGYE ÖSSZES HÍVEINEK ÜDVÖT AZ ÚRBAN ÉS FŐPÁSZTORI ÁLDÁSUNKAT! 4445. sz. Az új főpásztor beköszöntő szózata. Krisztusban Kedves Híveim! Szentséges Atyánk, XII. Píus pápa — amint erről már értesültetek — engem állított az elárvult kalocsai főegyházmegye élére. Mikor Szentséges Atyánk rendelkezése előtt fiúi engedelmességgel meghajtom fejemet és elfoglalom az érseki széket, Isten után első gondolatom az örök városba száll, hogy a gyermeki hódolat és szeretet adóját rójjam le Krisztus földi helytartója előtt nemcsak a magam nevében, hanem a Ti nevetekben is azért az atyai gondoskodásért, amelyet az elárvult főegyházmegye iránt tanúsított. Hódolatunk és szeretetünk jele legyen hő imánk, amely ajkunkról az égbe száll: „Tartsd meg Isten Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!" Második gondolatom a nagy elődökhöz száll, akik közül nem egy minden időkre beleírta nevét nemcsak ennek a főegyházmegyének, hanem a magyar nemzetnek a történetében is. Asztrik, Csák Ugrin, Tomori Pál, Batthyány József, a vasvár-szombathelyi káptalan egykori prépostja és a többi nagyok mellett különös kegyelettel gondolok közvetlen elődömre, Istenben boldogult gróf Zichy Gyulára, aki 19 éven át járt köztetek Krisztus követségében. Tizenkilenc éven át volt a Ti tanítótok, a Ti főpaptok, a Ti vezetőtök a krisztusi igazság és élet útján. Tizenkilenc éven át szórta szét köztetek gazdag lelkének kincseit. Tizenkilenc éven át volt a Ti imádságos lelkű, melegszívű, mindig javatokat akaró érsekatyátok. Mikor tizenkilenc évi küzdelmekben és eredményekben gazdag munka után az Ür hazahívta, azzal a megnyugtató tudattal távozhatott innét, hogy nemcsak alkotásaiban él tovább, hanem papjainak és híveinek szivében is. A kalocsai főegyházmegye, amellyel 19 év alatt olyan szorosan összeforrt hálás kegyelettel őrzi emlékét. Én pedig, főpásztori gondjainak örököse, arra kérem őt, hogy az Isten trónusa előtt gondoljon reám is és támogasson imájával nehéz és felelősségteljes munkámban. És most szívem egész melegével köszönt- • lek Benneteket és arra kérlek Benneteket, hogy fogadjatok engem azzal a szeretettel és bizalommal, amellyel én jöttem közétek. Krisztusban Kedves Híveim! Első főpásztori szózatomban két jelenetet szeretnék elétek állítani az evangéliumból. Az egyiket Szent János írta le evangéliumának 6. fejezetében. Kafarnaumban hatalmas néptömeg előtt beszélt egyszer az Üdvözítő. Hallgatóinak legnagyobb része azok közül került ki,. akik kinn voltak vele a pusztában és tanúi voltak csodájának, amikor öt árpakenyérrel és két hallal ötezer embert lakatott jól. Az életről beszélt: arról a csodálatos életről, amelyet Ö ad az embereknek és amely nem szűnik meg a halállal, hanom halálon és síron túl örökké tart, és arról a csodálatos kenyérről, amely ezt az életet táplálja bennük, az Oltáriszentségről. Egy ideig mindenki figyelemmel hallgatta. Aztán egyszerre csak mozgolódás támadt. A tömegen a méltatlankodás moraja futott végig. „Kemény beszéd ez! Ki hallgatja ezt?" — hallatszott innen is, onnan is. Aztán megindultak, először egyesével. aztán tömegesen és a végén az Üdvözítő mellett nem maradt más, mint a tanítványok kicsiny csapata. Az Üdvözítő feléjük fordult. „Ti is el akartok menni?" — kérdezte tőlük. Nem! A tanítványok nem mentek el. Ők sem értették meg még akkor azokat a fenséges igazságokat, amelyekről az Üdvözítő beszélt, de azért nem követték a méltatlankodókat, a zúgolódókat. „Uram — felelte Péter a többiek nevében is — Uram, hová mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak. És mi hittük és megismertük, hogy te Krisztus vagy, az élő Isten fia." Azóta több mint 1900 esztendő mult el. Ez alatt az 1900 esztendő alatt sokszor ismétlődött meg ez a jelenet. Az Üdvözítő ott állt egyesek és tömegek előtt és beszélt nekik országáról, országának törvényeiről, parancsolatokról és kötelességekről és az eredmény mindig ugyanaz volt, mint akkor Kafarnaumban. Egyideig mindenki felfigyelt rá, aki az elmúlt 1900 év alatt vele és egyházával érintkezésbe jutott, de aztán innen is, onnan is felhangzott a méltatlankodás szava: „Kemény beszéd ez! Ki hallgatja ezt?" Néha az emberi ész nevében mondották ki ezeket a szavakat, a legtöbbször azonban az emberi természet nevében. Az emberi ész nem