Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1939

Index

— 8 — geket, hogy az Úr szolgái keresztény hitre és tiszta erkölcsre neveljék a népet. S ezért fogott fegyvert, hogy saját véreit, Kupát és társait, akik fellázadtak az ő gondolata és a kereszténység terjesztése ellen, fegyverrel verje le. Neki egy egész nép és egy egész ország boldogabb jövőjét, tartósabb jólétét, nyugodt fejlődését keljeit velük szemben biztosítania. Szent István azonban nemcsak kereszténnyé tette az országot, hanem a keleti egyházakkal szemben Rómához kapcsolta a magyar nemzetet. Szent Istvánnak ez a ténye sokszorosan bölcs volt. Bölcs volt azért, mert azok a nyugati, nagy népek, melyekre ő támaszkodni kívánt, már előtte Rómához tartoztak. De bölcs volt azért is, mert a kereszténység különféle hajtásai között ez az egy az, amely közvetlenül az apostoloktól és magától Krisztustól származik. Ez az egy az, mely Krisztus Urunknak teljes tanítását mindig megőrizte, melyben éppen ezért egyedül találjuk meg az igazi Krisztust, az ő szentségeit, isteni malasztját, ennek forrásait s ezek által a saját üdvünket. Ez pedig a római katolikus Egyház, melynek feje a római pápa, Szent Péter utóda, kinek maga Krisztus Urunk mondta: „Te Péter vagy, azaz kőszál, és én erre a sziklára építem az én Egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta",

1 máskor pedig szintén neki és csak neki mondta: „Legeltesd az én juhaimat, legeltesd az én bárányaimat".

2 És hogy Szent Istvánnak ez a tette mily csodásan bevált, azt az imént mondottakon kívül majdnem ezer évnek komoly története szintén igazolja. Igaz ugyan, hogy a magyar nemzet emiatt a csatlakozás miatt a nyugati kereszténység védőbástyája lett és az elmúlt századok folyamán mások védelmében igen gyakran vérzett és szenvedett, de viszont az is tény, hogy ez a közösség a magyar nemzetet sokszor felemelte és az egész világ igaz tiszteletét, komoly segítségét szerezte meg neki, mint a mult szentévben, vagy a török járom lerázása miatt indított harcokban. Méltán mondjuk tehát, hogy Szent István a magyar nemzetnek igaz apostola, mert a római katolikus anyaszentegyházhoz való csatlakozást az Úr Isten szent kegyelme után elsősorban neki köszönhetjük. Apostola volt tehát Szent István a magyar nemzetnek az ő apostoli munkássága folytán, mellyel ő a pogány magyar népet csodás bölcseséggel, kitartó eréllyel és sok kegyelemmel kereszténnyé gyúrta. Szent István azonban apostola a magyar nemzetnek nemcsak a nagy munka, hanem az ő apostoli Krisztushite s élete miatt is, melynek fényét s éltető melegét még ma is érezzük. És ez reánk, magyarokra nézve még nagyobb szerencse, mint maga az alkotó munka volt. A lelket ugyanis ebben a munkában nem a puszta erő, vagy a múló siker képviseli, hanem az a lángoló hit s az a meggyőződés, mellyel az érdekelt a nagy munkát végzi. Szent Istvánban ez a hit és ez a meggyőződés jelentkezett mindig. Ő ugyanis nem 1 Máté 16. 18. — 2 Ján. 21. 15-17. érte be azzal, hogy papi hivatás és jelleg nélkül is hirdette az igét, a krisztusi hitet és mindenkit igyekezett e hitnek megnyerni, hanem ezt a hitet elsősorban saját életének tengelyévé, alapjává, törvényévé tette. Ő Krisztus szent hitét, a római hatolikus hitet nem csupán becsülte, nagyra értékelte s folyton terjesztette, hanem át is élte. Ezt érlelte ki az ő lelkében az Isten kegyelme, Szent Adalbert fenkölt tanítása, Szent Gellért, Boldog Mór, Asztrik barátsága, hitvesének, fiának példája, s az a tapasztalat, hogy akik úgy élnek, amint Krisztus mondta és akarta, azok mindig és csak azok igazán boldogok. Ezért mondta az Úr Szent Lukácsnál : „Boldogok, akik az Isten igéjét hallgatják és megtartják azt."

8 Ezért égett Szent Istvánban olthatatlan vággyal az a szent akarat, hogy ennek a hitnek mindenkit megnyerjen, s ezért érezte azt, amit Szent Pál a hivatás kegyelméről vallott, mikor így írt a filippieknek: „Mindent megtehetek azáltal, aki engem megerősít."

4 Mi is állandóan tele vagyunk vággyal, olthatatlan vággyal a boldogság után. Hogy ezt elérhessük, kövessük Szent István fenséges példáját és szítsuk magasra szivünkben-Ielkünkben Krisztus szent hitének magával ragadó, lelkesítő lángját, amely még a fájdalmak között is betölti és boldoggá teheti az emberi szivet. II. Szent István azonban nemcsak nagy hitével tűnt ki és tündöklik ma is a magyar nép és a világ előtt, hanem egyéb, halhatatlan alkotások mellett azzal a meglepő, ritka készséggel is, mellyel országában az egek Urának, a kenyér színében jelenlevő édes Megváltónak mindenfelé templomokat emelt. Erre ösztönözte őt már a történet, Ázsiából ideszakadt magyar nemzetének alig százesztendős itteni korszaka. Erről a korszakról mindnyájan jól tudjuk, hogy őseink bemutatkozása a Duna vidékén s Európa nyugati tájain nem volt barátságos és nem volt biztató. A nomád magyarnak nem kellett a munka és a nyugodt élet. Szűkek lettek neki az uj haza Isten-adta remek határai. El-elkalandozott nyugatra és délre, avagy észak felé és sokat pusztított. A véres harcokban sok ember élete esett áldozatul, de mivel őseink bátrak, fürgék, gyakorlottak voltak, mint a nem várt orkán rettenetes károkat okoztak. Nem kíméltek semmit, még az Isten felkent házait sem. És ha elvonultak, utánuk pusztulás, rombadőlt városok, üszkös romok, a halál árnyéka maradtak mindenütt. Ezért féltek az új jövevénytől, ezért imádkoztak a nyugati népek: „A magyarok fegyverétől ments meg, Uram, minket!" A népek félelmét, mi több, irtózatát a magyar szomszédtól ismerte Szent István, ámde tudta azt is, hogy a szép templomok elpusztításáért az Úr haragját is kihívta a nemzet. Feltette tehát, hogy népének ezt a szörnyű bűnét jóvá fogja tenni. Királyi szándékát páratlan eréllyel meg is valósítja. A tíz püspökségben, melyeket alapít, hatalmas dómokat, templomokat épít s elrendeli azt is, hogy minden tíz 3 Luk. 11. 28. — * Fit. 4. 13. Alkotó munkája-