Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1937

— 24 — a perbíróság a kielégítési végrehajtást római vagy görög katolikis plébánia nevén álló ingatlan állagára el is rendelle, a telekkönyvi hatóság a végrehajtási jelzálogjog bekebelezése iránti megkeresés teljesítését az 1881 : LX. t.-c. 136. §-ának második bekezdése értelmében megtagadni köteles. A 81. számú teljes iilési határozat indokolása ezt a döntést lényegileg ugyancsak arra alapítja, hogy a bevett egyházi célú javakat védő törvények a közjog keretébe tartoznak, reájuk tehát a vonatkozó közjogi, nem pedig a magánjogi jogelvek alkalmazandók. Abból tehát, hogy a végrehajtási törvények nem tartalmaznak olyan rendelkezést, hogy az egyházközség (hitközség) által tagjaitól beszedhető adó foglalási tilalom alá nem esik, nem következik szükségszerűen az, hogy az egyházközséget megillető és az egházközségi tagtól még be nem szedett ilyen adókövetelés harmadik személy javára polgári úton vezetett végrehajtás útján foglalás alá vonható. Kétségtelennek kell ugyanis tekinteni, hogy annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy a közjogi viszonyból eredő egyes követelésekre nézve a most említett tilalom fennáll-e és ha igen, milyen terjedelemben áll fenn, a végrehajtási törvényben foglalt vonatkozó szabályok mellett figyelembe kell venni a tételes közjognak, közigazgatási jognak és eljárási szabályoknak, tehát a közadók kezeléséről hivatalosan összeállított (K. K. H. Ö.) szabályoknak azokat a rendelkezéseit is, amelyek egyes közjogi viszonyokból eredő követelések közpolgári végrehajtás alóii mentességét kifejezetten vagy értelemszerűen megállapítják. Ezúttal a bevett vallásfelekezethez tartozó egyházközséget illető adófoglalás alóli mentességének a kérdése lévén a döntés tárgya, vizsgálandó elsősorban ennek a közszolgáltatásnak az állandó bírói gyakorlatban szem előtt tartott az a jellege, amely szerint az egyházközségi adó valóságos közadó, különös tekintettel arra, hogy e szolgáltatás alapja az egyházközség és tagjai között fennálló közjogi viszony, a szolgáltatás célja pedig az egyházközség fenntartásához szükséges anyagi eszközök biztosítása, tehát közszükséglet kielégítése. Az egyházközségi adónak nyilván ezt a jellegét veszi alapul a K. K. H. Ö. 42. §-ában foglalt az a rendelkezés is, amely az egyházközségi adóra nézve a közadók módjára való behajtást abban az értelemben teszi az egyházközség részére lehetővé, hogy a taggal szemben a szolgáltatás kényszer útján való kielégítésére a bírói végrehajtás útján való eljárás teljes kizárásával egyedül a behajlásnak az előbb említett módozatát szabja meg. Hogy az egyházközség az előbb említett közigazgatási rendelkezés mellett sincs elzárva attól, hogy a jogerősen megszabott egyházközségi adók az idézett összeállításban megjelölt közigazgatási hatóságok igénybevétele nélkül saját alkalmazottja útján maga szedje be, a szolgáltatás jellegének megítélésénél nem döntő, mert a jelleg meghatározásánál irányadó két alkotó elem : a szolgáltatás alapja és célja a közvetlenül beszedett egyházközségi adónál is változatlan marad ; ha pedig a közvetlen eljárás eredményre nem vezetett, a további behajtási lépések már úgyis csak a közigazgatási végrehajtás igénybevételével történhetnek meg. Az előadottakból tehát kitűnik az egyházközségi adó „közadó" jellege és az, hogy az egyházközség és az egyházközségi tag között fennálló közjogi viszonyból eredő ez a követelés, illetve szolgáltatás a közöttük meglévő közvetlen viszonybari rendes bíróság előtt jogsegély útján be nem hajtható. Vizsgálandó további elvi kérdés azonban az, hogy ugyanezt az egyházközségi adót harmadik személy az egyházközség elleni magánjogi követelésének a kielégítésére végrehajtási foglalás és behajtási ügygondnok kirendelése útján fedezetként az egyházközség közszükságletei elől elvonhatja-e ? A végrehajtási törvényekben foglalt jogszabályokban arra nézve, hogy az egyházközségi adó bírói úton foglalás alá vehető-e avagy nem, útmutatás nincs. A foglalásra vonatkozó tilalomnak a hiányából egymagából, mint az a már előbb kifejtettekből kitűnik, az egyházi adót illetően az említett jogcselekmény megengedett voltára okszerűen következtetni épen úgy nem lehet, mint ahogy a tilalom hiányából kiinduló hasonló álláspont nem állná meg a helyét akkor, ha az állammal, törvényhatósággal vagy községgel szemben fennálló magánjogi követelésnek a kielégítése végett az ezeket a közhatóságokat megillető közadónak vagy köztartozásnak harmadik személynél való lefoglalása kíséreltetnék meg. A most felvetetr kérdés megoldásánál ennélfogva szintén a tételes közjognak, közigazgatási jognak és eljárási szabályoknak, nemkülönben a K. K. H. Ö.-ban foglalt és az alábbiakban érintett rendelkezéseknek, valamint azoknak a hatásköri jogszabályoknak és az ezek alapján kifejlődött állandó bírói gyakorlatnak