Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1932

Index

nem gyengíthető azzal, hogyha a Megváltónak nincsen emberi személyisége, akkor emberi természetéből hiányzik egy tökéletesség s így mint ember nálunk tökéletlenebb. Amint ugyanis aquinói Szent Tamás éles elmével és bölcsen mondja: «a személyiség azért kelléke valamely lény méltóságának és tökéletességének, mert méltóságához és tökéletességéhez hozzátartozik, hogy önmagában létezzék, amit a személyiség neve alatt értünk. Azonban nagyobb méltóság az, ha valami a nála felsőbbrendüben létezik, mint ha csak önmagában létezik. Ugyanazért az emberi természetnek nagyobb a méltósága Krisztusban, mint mibennünk, mert bennünk önmagában létezik és saját személyiséggel bír, Krisztusban pedig az Ige személyében létezik. Hasonlóképen a faji lét teljessége is hozzátartozik a létalak tökéletességéhez, mégis az állati lét az emberben magasabbrendü, mint az állatban, mert az emberben felsőbb létalakhoz kapcsolódik, míg az állatban az a létalak teljessége)).

1 Érdemes itt rámutatni, hogy amint Arius, a katholikus egység álnok fölforgatója, az Ige isteni, az örökkévaló Atyával egylényegü természetét tagadta, úgy Nesztórius — más úton ugyan, t. i. a Megváltóban a személyes egység tagadásával — szintén a teljes és tökéletes istenséget tagadta meg Krisztustól, bár az Ige istenségét elismerte. Mert ha Krisztusban az isteni természetet az emberivel csak erkölcsi kapcsolat kötné össze, amint ő botorul állította, akkor az emberiség Megváltója ugyan keveset, vagy éppen semmit sem különböznék a prófétáktól és a keresztény szentség egyéb hőseitől, akiket pedig kegyelmével és vérével megváltott, mert ilyen kapcsolatot az Istennel való viszonyuk folytán ők is elértek. Ha tehát elvetjük a személyes egyesülés hitágazatát, amelyen a megtestesülés és a megváltás dogmái alapulnak, akkor a katholikus vallás egész alapja összedől. Nem csoda, hogy a Nesztórius-féle eretnekség fölviharzó veszedelme az egész katholikus világot megremegtette. S nagyon is érthető, hogy az efezusi zsinat hevesen szembeszállt az ősi hitet vakmerően és bőbeszédűen rontó konstantinápolyi püspökkel s őt a római pápa ítéletét végrehajtva átokkal sújtotta. Krisztus az élő Isten Fia. Mi az összes keresztény századok híveivel egyértelműen az emberiség Megváltóját nem «IIlésnek 1 Summ. Theol. III. q. Il-a 2. vagy egynek a próféták közül» tiszteljük, akikben az istenség csak a kegyelem által lakott, hanem a titkot isteni kinyilatkoztatásból ismerő Apostolfejedelemmel egyhangúan valljuk : «Te Krisztus vagy, az élő Isten Fia)).

1 Miután tehát ez a hitágazat teljesen biztos, bátran levonhatjuk belőle a következtetést, hogy a megtestesülés titka folytán az emberek és az összes földi lények olyan méltóságra emelkedtek, aminél magasabb el sem képzelhető, sokkal magasabbra, mint amilyenre a teremtés műve emelte azokat. Mert Ádám ivadékai közt van egy, t. i. Krisztus, aki elérte az örök és végtelen istenséget s azzal titokzatos és a legszorosabb módon egyesült. Krisztus, aki a mi testvérünk emberi természettel, de egyúttal az Isten miközöttünk, az Emmánuel, aki kegyelmével és érdemeivel minket a Teremtő Istenhez visszavezet és arra a mennyei boldogságra elvezet, amelyből az áteredő bűn folytán nyomorultan kiestünk. Azért legyünk iránta hálásak, kövessük a parancsait, utánozzuk a példáját, így istenségének részesei leszünk, amint ő a mi emberségünk részese lenni méltóztatott.

2 Bár az Űr Jézus Krisztus igaz egyháza az ő Alapítójának személyes egységéről és istenségéről az őseredeti és romlatlan tanítást minden időben és minden viszontagság között buzgón védelmezte, a Krisztus aklán kívül bolyongóknál — fájdalom — nem az az eset. Amint valaki magát konokul kivonja az egyház csalhatatlan tanítóhivatala alól, annál szomorúan tapasztalhatjuk az Űr Jézusról szóló igaz tanítás fokozatos megromlását. Ha manapság a még keresztény jelzővel dicsekvő különféle vallásfelekezeteket megkérdeznők — különösen a XVI. és XVII. században keletkezetteket, amelyek elválásuk kezdetén Krisztust még Istenembernek vallották — vájjon mit tartanak most Krisztusról, akkor ugyancsak változatos és ellentétes válaszokat kapnánk. Egyesek ugyan még a helyes tant tartják Krisztus személyéről s a teljes hitöket megőrizték ; mások azonban — habár talán valami hasonló hangzású vallomást tesznek is — már a lényegében teljesen elvesztett régi hitnek csak a visszamaradt illatát érzik, mert Krisztust valójában embernek mondják, akinek ugyan gazdag isteni adományai vannak, aki valami titokzatos s a többi embereknél szorosabb módon kapcsolódik az istenséggel s Istenhez közel áll. De a katholikus hit teljes és őszinte megvallásától már nagyon is messze esnek. Mások meg éppen 1 Máté 16, 14. 2 Ordo Missae.