Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1930

Index

- 8 — mondottuk — mindkettő természetét figyelembe véve, tekintettel a céljuk kiválóságára és nemességére ; az egyiknek sajátosképen gondjaira van bízva a mulandó dolgoknak használata, a másiknak pedig kötelessége, hogy az égi és az örök dolgokról gondoskodjék. Tehát mindaz, ami az emberi dolgokban valami módon szent, mindaz, ami a lelkeknek üdvére és az Isten tiszteletére vonatkozik, akár természeténél fogva, akár a cél szempontjából, amelyre törekszik, mindaz az Egyház hatalma és ítélete alá tartozik ; a többi azonban, ami polgári és politikai jellegű, helyes, hogy a polgári hatóságtól függjön, mivel maga Jézus Krisztus megparancsolta, hogy adják meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.» Aki ezeket az elveket tagadná és vonakodnék azokat a nevelésre alkalmazni, annak szükségképen azt is tagadnia kellene, hogy Krisztus az Egyházat az emberek örök üdvössége számára alapította és állítania kellene, hogy a polgári társadalom nincs alávetve Istennek, a természeti és isteni törvényeknek. Ami nyilvánvalóan istentelen, a józan ésszel ellenkező és nevezetesen a nevelés dolgában veszélyes az ifjúság helyes kialakítására és biztosan romboló hatású magára a polgári társadalomra és a közjóra is. És viszont ezen elveknek alkalmazása nagyban hasznára lehet a polgárság helyes kialakításának. A tények elég bőven bebizonyították ezt minden időben ; azért miként Tertulián a kereszténység első századaiban az Apologeticus-ában, szent Ágoston pedig a maga idejében az Egyház összes ellenségeit joggal verhette vissza, úgy mi is vele ismételhetjük napjainkban : «Azok, akik azt mondják, hogy Krisztus tana ellensége az államnak, mutassanak nekünk egy olyan sereget, mint amilyennek Krisztus tanítása szerint kell a katonának lenni; mutassanak nekünk olyan alattvalókat, olyan férjeket, olyan házastársakat, olyan szülőket, olyan gyermekeket, olyan gazdákat, olyan szolgákat, olyan királyokat, olyan bírákat, végül olyan adófizetőket és végrehajtókat, amilyenekké a keresztény hit nevel és merészeljék még azután is az állam ellenségének nevezni. Sőt talán inkább nem fognak habozni megvallani, hogy —- ha betartják szabályait — nagy üdvössége az államnak.» (Ep. 138.) S a nevelésről tárgyalva épen jókor jegyezhetjük meg, milyen helyesen fejezte ki ezt a katholikus igazságot, amelyet a tények a legújabb időben megerősítettek, a reneszánsz korában egy egyházi író, aki a keresztény nevelés terén nagy érdemeket szerzett, a jámbor és tudós Silvio Antoniano bíboros, a csodálatos nevelőnek, néri szent Fülöpnek a tanítványa, borromei szent Károlynak tanítója és latin leveleinek titkára, akinek kérésére és sugalmazására írta arany könyvecskéjét «Az ifjak keresztény neveléséről», ahol így érvel: «Minél inkább megegyezik a világi hatalom a lelkivel s azt segíti és előmozdítja, annál biztosabb az állam fennmaradása. Mert míg az egyházi kormányzó törekszik kialakítani a jó keresztényt, tekintéllyel és lelki eszközökkel saját célja szerint, azalatt egyúttal szükségszerűen arról is gondoskodik, hogy jó polgárt neveljen, amilyennek a politikai hatalom alatt kell lenni. Ami be is következik, mert a római katholikus anyaszentegyházban, az Isten államában teljesen egy a jó polgár és a derék ember. Ezért súlyosan tévednek azok, akik ennyire összetartozó dolgokat szétválasztanak és akik azt hiszik, hogy jó polgárokat más szabályokkal és más úton is nevelhetnek, mint ahogyan a jó keresztényt nevelik. Csak beszéljen és vitatkozzék az emberi bölcseség, amennyit akar, nem lehet, hogy igaz békét és ideiglenes nyugodtságot hozzon létre az, ami ellenkezik és eltávolodik a békétől és az örök boldogságtól.» Sem az állam, sem a tudomány, sem a tudományos módszer, sem a tudományos kutatás ne féljenek az Egyház nevelői hivatásától. A katholikus intézményeknek, a tanításnak és a tudománynak bármely fokozatához tartozzanak, nincs szükségük védelemre. Az a közkedveltség, amelynek örvendenek, azok a dicséretek, amelyekkel elhalmozzák őket, a tudományos eredmények, amelyeket felmutatnak és még inkább azok a tökéletesen és finoman előkészített alanyok, akikkel a közhivatalokat, foglalkozási ágakat, a tanítást és az életet mindenféle vonatkozásában ellátják, elég élénk tanúbizonyságot tesznek mellette. Ezek a tények különben fényes bizonyítékai annak a katholikus tannak, amelyet a vatikáni zsinat meghatározott: «A hit és az ész nemcsak hogy nem kerülhetnek egymással ellentétbe, hanem kölcsönösen segítik egymást, mivel a józan ész a hit alapjait bebizonyítja és fényével az isteni dolgok tudományát emeli, a hit pedig megszabadítja és megoltalmazza az értelmet a tévelyektől és azt különböző ismeretekkel gazdagítja. Ezért annyira távol áll az Egyháztól az, hogy a művészetek és a tudományok művelését gátolja, hogy maga is sokban segítségére van és előmozdítja azokat. Nem nézi le s nem veti meg azokat az előnyöket, amelyek abból az emberiség életére