Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1929

Index

— 11 — Ilyen, az egész mindenségre kiható erő sugárzik a papi jubileumát ünneplő pápából, mert Annak a helytartója, aki az egész mindenséget egykor teremtette, akinek minden térd meghajol az égben, a földön és a föld alatt, aki meggyőzte a bűnös világot. Az egész világ katolikus hívő közönsége hálatelt szívvel fogadja arany miséjére készülő Szentséges Atyánknak e szívből fakadó és lelki gyermekeinek javát célzó rendelkezéseit és örömmel siet a jubileumi ünnepségekbe belekapcsolódni, mert ezekből sok, nagy áldás fakad mindazok lelkére, akik jószándékkal csatlakoznak hozzá. Azt a hálát azonban, mellyel a kegyelem-kincseket igérő és osztogató pápára tekint ma a hívek száz és száz milliót számláló tömege, különösebb módon érezzük mi, magyar katolikusok. Lelkünk legfőbb kincsét: szent hitünket, vallásunkat szent Péter utódainak, a pápáknak kezeiből kaptuk. Annak megőrzését sok véres és válságos századon keresztül az Ur Isten segítsége után első sorban ismét nekik köszönhetjük. S a hitélet ujabb lendülete, mely a legutóbbi szörnyű bukás óta terjed és fejlődik népünk soraiban, jelenlékeny részben a pápa érdeme, aki nem mulaszt el egyetlen egy alkalmat sem arra, hogy bátor hitvallást, férfias kitartást, buzgó, benső krisztusi szellemet ne sürgessen nálunk. Ám a lélek legfőbb kincsén kivül még egy másik nemzeti ereklyét köszönhetünk neki. A szent koronát is Róma adta nekünk. Pedig erre a szent koronára áhítattal, bizalommal, rendületlen hitte! tekint minden becsületes magyar, mint hazánk, nemzetünk biztositékára, mint egy földöntúli, biztos Ígéretre, melyet az Úr maga adott nekünk az Ő földi helytartója által. Ha a múltra nézünk, határtalan hála gerjed fel szivünkben szent Péter utóda, Krisztus földi helytartója iránt, mert a magyar nemzet legnagyobb kincseit őáltaluk kaptuk. Ez a hála ösztönöz bennünket, hogy Szentséges Atyánk aranymisés jubiláris évét mi is ünnepeljük, még pedig több s melegebb érzéssel, mint a földnek bármely más nemzete. Ha azonban a jelent vizsgáljuk, vagy ha tekintetünk a jövőbe téved, akkor még több, még nagyobb okunk van, hogy ennek az örömévnek kegyelem-kincseit buzgón kihasználjuk és lelkes örömmel magunkra fordítsuk. Minél nagyobb az inség valahol, annál forróbb a lelkek vágya is az enyhület, a kedvezés, a könnyebbség után. Nem vázolom a jelen nyomorát, mely bár általános világtünet épen napjainkban, mégis főleg itt nálunk tobzódik. Hiszen jól tudjátok, sőt nemcsak tudjátok, hanem érzitek is, hogy a testi-lelki nyomorúság soha nem tapasztalt méretekben gyötri és pusztítja ezt a csonka hazát és a harmadára összezsugorított, szegény magyar népet. Ha tehát valaha, akkor most van nagy szükségünk arra, hogy az Úr haragját necsak felismerjük, hanem alázatos és buzgó lélekkel ki is engeszteljük s irgalmát, kegyelmét leesdjük magunkra s egész nemzetünkre. Erre nyújt alkalmat ez a jubileum, ez a rendkívüli, kiváltságos szent év, melyet Ő Szentsége — aranymiséjének emlékére — kegyesen hirdetett. Szent Pál apostollal mondom tehát én is : „íme most van az alkalmas idő, ime most van az üdvösség napja."

1 Közeledik a böjti szent idő, melyben az Ur lézus kínszenvedésének s kereszthalálának megrázó emléke lép majd elénk újból. Elmélyedünk az Isten fiának szenvedéseibe, végig járjuk Vele a Golgota útját, megízleljük az Ő keresztjének égető fájdalmát — s a lelkünk kitágul. Fogékonyak leszünk az Isten kegyelme, malasztja és szeretete iránt, melyet az Úr Jézus szenvedése és halála árán szerzett vissza nekünk. Ez a böjti idő hangoljon bennünket a pápai jubileum nagy kegyelmeinek megbecsülésére és arra az elszánt akaratra, hogy e kegyelmekből minél többet meg fogunk szerezni. Saját lelkünk állandó igénye, szomja,- kívánsága, elhunyt szeretteink titkos sóhajtása,

3 a pogányok szomorú helyzete, a tévelygők lelki veszedelme, a haza nyomora, a nemzet válsága mind arra indítson, buzdítson bennünket, hogy megértő, áldozatos szívvel merítsünk a kegyelem-kincsekből, erősödjünk tőlük, de juttassunk azoknak is bőven, akik önmagukon már nem segíthetnek. 1 2 Kor. 6. 2. — 2 Zsolt. 41. 3. — Jób 19. 21.