Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1928

Index

— 95 — tudatában van a család, az okos szülő és írott törvény nélkül boldog kötelességérzettel csepegteti a kis gyermek lelkébe a kat. hit elemeit, elmondja a biblia történeteit, figyelmessé teszi a kat. hit megnyilvánulásaira. így válik a szülő, a testvér, a rokon a legjobb hitoktatóvá, olyan tanítóvá, aki biztos sikerrel egész életre kiható oktatást, nevelést ad. Ismerek olyan anyát, aki arra törekedett, hogy gyermekei legelőször a Jézuska nevét ejtsék ki. De sokszor ismételte ez karon ülő gyermekeinek e legdrágább nevet! De sok épületes beszéd teszi Isten előtt ragyogóvá és vonzóvá azt a családi tűzhelyet, a melynél a kis gyermeket nevelik a kis Jézus kedves és méltó barátaivá! Mekkora erkölcsi érték, mily hatalmas nemzeti erő kel életre, szökik sudár katonába, válik tiszta szűzzé, — akikben mindig bízni lehet, — az ily családokból! Mikor minden magyar család így gondolkozott és cselekedett, mert mind katolikusan érzett, akkor „Virágos kert vala hires Pannónia, mely kertet öntözé a szép szűz Mária." Mi pedig hozzá tehetjük, nemcsak öntözé, de meg is tartá teljes nagyságában. Az Ausztriában elhatalmasodott istentelen áramlat csapatokba tömörített gyermekekkel rohamot intéz templomok ellen, hogy az Ür Jézus Szentségházát kőzáporral megdobálják. Mi az ártatlan gyermekek tiszta, puha szíveit szervezzük hatalmas szívgárdákká, hogy templomaink isteni lakójának irgalmas szivét imáink és erénygyakorlataink ellenállhatatlan ostromával hazánk sorsának jobbra fordítására megnyerjük, kiengeszteljük. Keresztes hadjárat ez is hazánknak, szentjeink és vértanúink által megszentelt földjéért és az örök hazáért, amit semmiféle ármány le nem győzhet, mert Isten a vezérünk, célunk és hatalmas támaszunk. „Bízzatok, én meggyőztem a világot." (Ján. 16. 33.) A szülőnél senki sem hat jobban a gyermek szivére. Isten adta és áldotta nevelő a szülő. Legjobban ismeri gyermekének fejlődését, tehetségét. Legügyesebben tud alkalmazkodni hozzá. Legtöbb időt szentelhet neki, a családi ház a legjobb iskola, melynek legmelegebb szívű hit oktatónője az édes anya. Ezt a tudatot kell ébren tartani, folyton hangoztatni, a családokban megerősíteni, családi hagyománnyá, tradícióvá tenni, így kapunk majd készen kis gyermekeket, egészen ártatlanokat, akik tudják, érzik, hogy van Isten és szeretik; akiknek nem is titok a Szentháromság, akinek tiszteletére magukat kereszttel illetik; akik értik, tudják, hogy a mennyei atyának isteni fia van, édes anyja a boldogságos Szűz Mária; ezek őszintén sírni tudnak az Ür Jézus szenvedése fölött és szeretettel csókolják a feszületet, mely által kibékült, megengesztelődött a mennyei atya, kit első szüleink és mi is rosszaságunkkal megbántottunk. Ezek könnyen megértik, hogy más a kenyér, amit az édes anya szeg, más az amit a lelki atya kezeiből vehet, amiben benne van a Jézuska. Ezek a tiszta lelkek érzik azt, hogy a rossz az Isten megbántása, amiért büntetés, a jó az Isten gyönyörűsége, amiért jutalom jár. Ezek nem is tudják máskép elképzelni az embert, mint lelkes lényt, amely a halál után is él. Ezek az őrangyalok rendeltetésével tisztában vannak és könnyen rájönnek, hogy nemcsak a földi életben van szükség Isten segítségére, hanem e nélkül a menyországba sem juthatunk. Valóban nincs olyan gyermek, akit a fenti igazságokra már az iskola előtt kioktatni nem lehetne. Pedig az első szent áldozáshoz ennyi ismeretre sincs szükség. Elég ,,a hittannak oly fokú ismerete, mely szerint az üdvösségre elkerülhetetlenül szükséges ismereteket felfogásához mérten értse, a szentségi kenyeret a közönséges mindennapitól megkülönböztesse és korához való áhítattal járuljon az Oltáriszentséghez," mondja X. Pilis pápa: Quam singulari körlevelében a gyermekről. Az első áldozáshoz tehát nem szükséges a bűn ismerete, még kevésbbé ennek elkövetése. Tehát gyónás nélkül is lehet az ártatlan kis gyermeket a szent áldozáshoz bocsátani, „mikor a gyermek esze annyira megnyílik, hogy kezd a szentség iránti áhítatról fogalommal birni." (Aq. sz. Tamás.) Ha pedig jónak látjuk, hogy az ilyen első áldozó feloldozásban részesüljön, ennek a gyóntatásnak is alkalmazkodnia kell a zsenge gyermeki lélekhez. Inkább az öröm, a kibékülés, a szeretet felkeltésére és átérzésére, mint a bűnök szorgos kutatására és minősítésére irányuljon a gyóntatás. A lelkipásztorkodásnak ez a mindennél finomabb munkája bizonyára új feladatot jelent. Kötelezővé még nem is teszem, mert bízom T. Papságomban, hogy megszívleli Krisztus földi helytartójának atyai intelmét és az esperes-kerületi gyűléseken s még inkább a jó, az ügy fontosságát felértő és megbecsülő szülőkkel való értekezleteken, a hitbuzgalmi társulatok összejövetelein igyekszik az ilyen gyermeknevelésnek minél több családot megnyerni, minél több kis gyermeket a Szentségi Jézushoz vezetni. Ha a szülők és a nagyobb gyermekek hozzászoknak e mindennél nemesebb feladatuk gyakorlásához, akkor majd nem hagyják a kis gyermeket egyedül a templomba menni, maguk is velük áldoznak és intézményesen biztosíttatni fog a nagyobb gyermekek és a felnőttek gyakori szent áldozása. Origenes atya, sz. Leonides vértanú alvó