Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1927

Index

— 37 — FŐEGYHÁZMEGYEI HIVATALOS KÖZLEMÉNYEK. 13. szám. Nr. 3018. De obiigatorio examine prosynodali ante sextum presbyteratus annum completum. .Tuxla litleras circulares de die 25 Mártii a. 1851. editas „nullus archidioecesis hujus presbyter beneficii curati consequendi aut praesentalionis cum effectu obtinendae investiturae capax est, qui examen concursuale bono cum successu non superaverit." „Ante evolutum a suscepto presbyteraius ordine triennium . .. nullus ad subeundiim examen concursuale admittitur." Isti ordines nunc quoque in vigore sunt et porro quoque conscienliose servari debent eo magis, cum Codex Juris Canonici „in collatione officiorum et beneficiorum" „praeter examen singulis annis saltem per integrum triennium in diversis sacrarum scientiarum disciplinis" a neopresbyteris subeundum, (Can. 130), „clericum examini super doctrina coram . . examinatoribus synodalibus subiiciat." (Can. 459 § 3. 2 3.) Ne vero istud examen diutius protrahatur, — quod a tempestive capessendis officiis beneficiisve arceat, — hisce praescribo, ut sacerdotes examina synodalia, respective prosynodalia, ante completum sextum presbyteratus annum periclitentur. Valor hujus examinis juxta litteras circulares nro. 30&9/1918. (Pag. 62) editas non exspirat. 3074. sz. Miniszteri döntés kegyuratianná vált plébániákról Elvi jelentőségénél fogva egész terjedelmében közlöm tdő papságommal a m kir vallás- és közoktatásügyi miniszter úr 20054/927. I. ü. o sz. a. kelt s . . . vármegye közig, bizottságához intézett rendeletének másolatát. „A . . . . róm. kath. iskola fűtésére szolgáló tüzifa-járandóságnak ki által leendő szolgáltatása iránti vitás ügyben a tek közig. Bizottság 556/925 sz véghatározatát a közbevetett fellebbezés folytán felülbírálván, véghatározatot hoztam s azt a vonatkozó tárgyiratok kapcsán további eljárás végett idecsatoltan megküldöm. Egyben a tek. közig. Bizottság 2360. kb. 1925. számú, kapcsolatos felterjesztésére való hivatkozással még a kővetkezőket közlöm. A tek. közig. Bizottság a kegyuratlanná vált és elszegényedett plébániák ügyének rendezését generaliter figyelmembe ajánlotta s a megoldás módjaként először az elszegényedett plébániák összevonása', illetve megszüntetését, másodszor a kegyuraságoknak önkéntes vállalkozás esetén való visszaállítását jelölte meg. Az előbbi megoldást azonban az illetékes egyházi hatóságokkal egyetértőleg úgy egyházpolitikai, valamint erkölcsi és hitéleti szemponiból teljesen lehetetlennek kell ítélnem, — a másodikra nézve viszont magam is abban a nézetben vagyok, hogy a kegyuraságok visszaállításáról, vagy a megváltási egyességek revíziójáról csak is önkéntes elvállalás esetén és értelmében lehet szó, mert ha az ily kegyuraságok, valamely létesítendő jogszabály útján visszaállíttatnának s ha ekként a volt kegyurak, akik békeidőben teljes összeggel megváltották kötelezettségeiket, most az eddigi joghatályukban senki által kétségbe nem vont egyességek szerint befizetett váltságtőkének teljesen rajtuk kívül álló elértéktelenedése okából újabb kötelezettségekkel terheltetnének meg, — ez a megoldás oly méltánytalan belenyúlást jelentene a magánjogokba, amely nem közmegnyugvást, de igen széles körökben jogos felzúdulást idézne elő. Az önkéntes békés rendezésre talán egyes esetekben módot nyújtana az a vegyes bizottsági eljárás, amelyre a tek. közig bizottság hivatkozott véghatározatában is utalt, a kérdés általános rendezésére azonban alig remélhető, hogy ez a mód alkalmas legyen. Ezért, azt hiszem, az egyetlen helyes megoldás csupán az elszegényedett plébániák fenntartási költségeinek (tehát nem csupán a fentebb tárgyalt iskolai szükségleteknek) a hivek által egyházi adóként való viselésében fedezhető volna. A szóban forgó terhek ugyanis nyilvánvalóan a hitélet, az egyházi célok, tehát az egyházközség tagjainak specifikus hitfelekezeti, azaz vallási érdekeinek és szükségleteinek a kielégítését szolgálják, a legtermészetesebb megoldásként tehát jogpolitikai szempontból is az a módozat jelentkezik, hogy a terheket azok viseljék, akiknek javára azok fordíttatnak. Ennek a felfogásnak támaszt ad a magyar közjognak az az általánosan ismert és vallott szabálya, amely szerint a vallásfelekezetek egyházi és iskolai adókat kivethetnek. Ezt a tételt az „elismert" felekezetekre nézve kifejezetten kimondja az 1895. évi XLIII. tc. 9.