Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1919
Index
— 6 — Itt nem győzött le, nem tepert le osztály osztályt, nem győzte le senki a munkásosztályt, hanem a gazdasági s társadalmi rend gonosztevőit törték le. Nem lehet tehát köztünk arról sem szó, hogy a középosztály most már megint uralkodhatik a munkásosztály fölött; nem lehet szó reakcióról, sem elnyomásról. Senkiét el nem venni, mindenkinek a magáét megadni, — ez a jövő Magyarország boldogulásának föltótele. Reakcióról tehát, mely elnyomást, véres viszonzást s üldözést jelent, — mely kinzó kamrákért kinzó kamrákkal, vörös terror helyett fehér terrorral fenyeget, köztünk még szó se essék. A proletárdiktatúra emberségből kivetkőzött gonosztevőinek dicsőségére köztünk senki sem áhitozhatik! Pártoljuk lelkesen mindazokat az irányzatokat, melyek szociális, testvéries érzéseket s ily emberséges szándékokat osztanak, melyek nem osztályuralmat, hanem a közérdeket szolgálják s hasznára akarnak lenni nem kiváltságos osztályoknak, hanem az egész nemzeti társadalomnak. Nem is volnának a közóletű tényezők hivatásuk magaslatán, ha érdekeket egyoldalúan szolgálnának s ha nem helyezkednének az erkölcs s a kötelességteljesítés szempontjára, melyen csak a szociális igazság lehet eligazitójuk. E nehéz viszonyok közt kötelességünk mindenkit e népszerető s a kibontakozást kereső törekvéseiben segítenünk s résztvennünk megrendített közügyeink rendezésére s a társadalmi béke helyreállítására irányuló munkájában! Keresztény hivek, testvérek, férfiak! Soha komolyabb s komorabb időben nem szóltunk hozzátok! Magyarország válságban van, sirja szólére jutott, de a népek millióinak, kik sirját körülállják, szemében gyászkönny nem ül. Nekünk kell hazánkat, nemzetünket, önmagunkat megsajnálnunk s nem temetnünk, de mentenünk ! Megtehetjük, ha akarjuk! Kevesen voltunk azelőtt is s a világháborúban még kevesebben lettünk; múljék hát el a megfogyatkozott magyar népben a testvérharc s ha már nemcsak megfogyva, de megtörve is állunk egymás mellett, legalább ne álljunk gyűlölködve, ne hidegen, hanem fogjunk kezet melegen s nézzünk egymás szemébe mint testvérek ! Szeressük, segítsük egymást! Erezzék meg hangunkon s tekintetünkön, hogy vértanúi, most haldokló, de föléledni akaró nemzetnek fiai vagyunk! Három vértanúi nemzetről szólt Montalembert a mult század 40-es évei. ben: Írországról, Lengyelországról, Magyarországról ; de a két előbbi fel virágzik ; csak Magyarország pusztul s vérzik! Ez Európának s a világnak legmegviseltebb népe s ha ezelőtt is sokszor felpanaszoltuk, sohasem panaszolhatjuk azt föl oly keservesen, hogy „recrudescunt vulnera Hungáriáé", mint most; vérzik az egész nemzet, egy seb lett az ország! Ki lesz e sebek gyógyítója? Kicsoda, ha nem mi, Isten után?! Ki szeressen minket, ha magunkat nem szeretjük? s ki tiszteljen, ha ennyi szenvedés s csapás után e vért tisztelni, azt kímélni s azt egy szebb s boldogabb magyar jövőnek erőforrásául beállítani meg nem tanultuk?! De hát remélhetünk-e még jobb jövőt s éledést? Kell remélnünk, hisz vért s életet is a nemzet életéért adtunk s megfogadtuk a latin mondást: „si vis vitám, da sanguinem", — ha életet akarsz, adj vért. Nos, hát vért adtunk, saját vérünket ontottuk, .áldozatokat százezerszám hoztak. Adjon hát Isten életet, jobb,