Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1917

Index

— 19 — szükséges okulásunkra használnunk. Ha kérdezzük : ugyan mi indította ellenségeinket arra, hogy életünkre törjenek ? más választ alig találhatunk, mint azt, hogy a nagy világ összeesküvésnek főindító oka a féktelen önzés, kapzsiság, bírvágy. Ez a félelmetes szenvedély vakította el a világ nagymultú, nemes népeit, ragadta a válogatatlan eszközök használatára, csábította néprontó, gonosz támadásra. Miután ítéletet tartottunk ellenségeink fölött, szálljunk ítéletre önmagunkal szemben is, és vizsgáljuk, hogy az a rettenetes bűn, amely világromlást oko zott, nem terjedt-e el mireánk isi? Hogy e kérdésre a választ megadhassuk, különbséget kell tennünk a harc kezdete, inditóoka és a háború óta fölmerült tapasztalatok között. A harcba akaratunkon kivül sodortattunk, a gaz bűntény megtorlása adta a kardot kezünkbe, a hódítás, idegen jószágra való áhitozás indulata nélkül. Szándékunk tisztasága mondhatatlan magasságba emel ellenségeink fölé s egyik magyarázata az isteni gondviselés irgalmának, amely minden emberi várakozás, számítás ellenére, nagy többségben levő, sokkal jelentékenyebb anyagi eszközökkel rendelkező ellenségeinkkel szemben nem csak fenntartott, de győzelemre is vezetett. Ha azonban a háború alatt szerzett tapasztalatokat tekintjük, fájdalommal kell felpanaszolnunk, hogy a kapzsiság ördöge sorainkban is számtalanokat megejtett és oly könyörtelen uzsorára csábított, amilyentől a keresztény lelkiismeretnek borzadva kell visszariadnia. A háborús állapot a gazdaságnak, pénznek korábban nem sejtett tömegét árasztotta a közönség közé. A hirtelen és könnyű gazdagodás sokakat oktalan fényűzésre, pazarlásra, élvezet hajhászásra csábított és ami még végzetesebb, meghozta az aranynak szomjúhozását, a féktelen vágyat, még több, még nagyobb gazdagodás után. Ez a sötét árnyék ráborul népünkre, üti rajta azon belső sebeket, amelyektől nemzetünk vérzik, szüli az árdrágítók, az üzérkedők, a közvetítők hosszú seregét, veszi el a szegényektől, öregektől, gyermekektől, de nemcsak a szegényektől, hanem a korábban középmóduaktól is a szükséges élelmet, ruházatot, a megélhetés eszközeit. Úgy látszik a háború borzalmai még nem világosítottak föl eléggé, még nem tanult belőlük mindenki elegendőkép, különben a nemzelrontó kapzsiság nem burjánozhatott volna fel oly sok felé. A hatóságok, a bíróságok keresik, kutatják, büntetik, pellengére állítják a bűnösöket, de ha száz karjuk volna is, mindenhova nem érhetnek el; segítségükre kell mennie az egész társadalomnak: önmegtagadással, az alacsony indulatok leküzdésével, könyörületes jó szívvel. Minél előbb rátérünk Krisztusban szeretteim egy szívvel, egy lélekkel a keresztnek fölséges útjára, annál több könnyet szárítunk fel, annál elviselhetőbbé tesszük az irtózatos drágaságot és nyomort. De még egyebet is elérünk: megrövidítjük a a megpróbáltatás napjait, mert fokozzuk erőnket, és eltávolítjuk az okot, amely gátolja az isteni gondviselést, hogy mielőbb megadja győzelmeinkhez a végső sikert, a tisztességes, biztos békességet. Mindenki hozzájárulhat a maga módja szerint a közszükség könnyítéséhez. A szegény béketűréssel és imádsággal, a gazdag adományaival. A földmives terményeinek átenge-désével a közélelmezés céljaira; az iparos azzal, hogy cikkeinek árát a szükségesre mérsékeli. A tanult ember eszével, fáradozásaival a soknemű társadalmi segítő munka végzése körül. Föl tehát Krisztusban szeretteim a keresztnek verejtékes, de üdvösséges útjára ! Előttünk az Istenember lelketemelő példája ! Fáradságos, sőt gyötrelmes a kereszt utja, de az vezet az üdvösséghez. „Aki föl nem veszi keresztjét, s nem követ engem, nem méltó hozzám . . . Aki életét elveszti ér-