Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1913

Index

— 114 -nincs, más úton nem volna bizonyítható. Már pedig a jelen esetben a kegyuraság létezését nagyszámú adatok bizonyítják. Az úrbéri rendezésre sem történhetik hivatkozás, mivel az uradalom adományozhatott ugyan a zárdának valamely ingatlant; azt azonban csak állítja a panaszlott, de mivel sem bizonyítja, hogy ez az adományozás a kegyúri kötelmek megváltása fejében történt volna. Feloldandó volt azonban az I. fokú véghatározatnak ama része, mely a feleket a kegyúri jog terjedelmének meghatározása végett a polgári bírósághoz utasította. Az előbb idézett 32,915/1897. számú minisztertanácsi határozat ugyanis kimondotta, hogy nemcsak a kegyuraság létezése, hanem az abból folyó jogoknak és kötelezettségeknek vagyis a kegyúri kötelezettségeknek, megfelelő szolgáltatásnak és vagyonjogi következményeinek kérdése is a közigazgatási útra tartozik. Ezen világos irányadó döntéssel szemben nincs helye a kötelezettség teljesítése és jogi megállapítása között való megkülönböztetésnek. Ez a megkülönböztetés és a hatásköröknek a főszolgabírói véghatározat értelmében való megosztása a legteljesebb ellenmondásra és jogbizonytalanságra vezetne. Ha a kegyuraság létezését a közigatási hatóság, míg a terjedelem, illetőleg tartalom megállapítását a rendes bíróság döntené el, és a megállapított kötelezettség teljesítésének kérdése ismét közigazgatási útra tartoznék: megtörténhetnék, hogy a kegyuraság létrejöttét és létezését a közigazgatási hatóság megállapítaná, viszont a rendes bíróság a per eredményeként konkrété azt mondhatná ki, hogy a kegyúri viszony sem ezt, sem amazt a jogot, illetve kötelezettséget, sem általában egyiket sem tartalmazza. így bekövetkeznék az, hogy a közigazgatási hatóság által már jogerősen megállapított praejudicium alapján a bíróság kénytelen volna a kegyuraságnak valami tartalmat adni, holott meggyőződése szerint ilyen esetleg fenn nem forog; vagy ha megállapítaná a tartalom hiányát, akkor lényegében felülbírálná a közigazgatási hatóságok döntését és megállapítaná, hogy nincs kegyuraság. Ez okból utasítani kellett a közigazgatási hatóságokat, hogy szabályszerű bizonyító eljárás alapján állapítsák meg a kegyúri jogviszony terjedelmét, illetőleg tartalmát is. Feloldandó volt az I. fokú véghatározatnak ama része is, mely panaszost az ügyvédi költségek megtérítése iránt való keresetével elutasította. Mert igaz ugyan, hogy közigazgatási ügyekben ügyvédi kényszer nincs, de viszont az ügyvéd által való képviseltetés sincs kizárva. Ha tehát az ügyvéd által való képviseltetésnek szüksége bonyolultabb közigazgatási ügyekben beáll, a fölmerült ügyvédi díjak is igazságosan és méltányosan azon félre hárítandók, mely az eljárást provokálta és ügyvesztes lett. Tekintettel tehát egyfelől az 1874. évi XXXIV. t.-c. 38. §-ának első bekezdésére, mely szerint az ügyvéd a felet az ország minden bírósága és hatósága előtt képviselheti, másfelől pedig a gyakorlatban kifejlődött szokásjogon, mely a közigazgatási hatóságokkal is megállapíttatja az ügyvédi költségeket; nemkülönben tekintettel azon nemleges tényre is, hogy sehol, egyetlen törvényünkben sincs kimondva az ellenkező: az I. fokú véghatározat idevonatkozó részének föloldásával a panaszos ügyvédi képviseltetések költségeinek megállapítására volt az I. fokú közigazgatási hatóság utasítandó. Végül utasítani kellett az 1. fokú közigazgatási hatóságot, hogy a panaszos részéről a kegyuraságnak telekkönyvi bekebelezése iránt előterjesztett kérelmet tegye érdemi és indokolandó elhatározás tárgyává, mivel eljárási szabály, hogy az előterjesztett kérelmek hallgatással nem mellőzhetők. Kalocsa, 1913. november 20.