Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1910

Index

— 191 -Rendelet az első szent áldozásra bocsátandók koráról. Haec a PP. Cardinalibus Sacrae hujus Congregationis sancita SSmus D. N. Pius Papa X., in audentia diei VII. currentis mensis omnia adprobavit, jussitque praesens edi ac promulgari decretum. Singulis autem Ordinariis mandavit ut idem decretum, non modo parochis et clero significarent, sed etiam populo, cui voluit legi quotannis tempore praecepti paschalis, vernacula lingua. Ipsi autem Ordinarii debebunt, unoquoque exacto quinquennio, una cum ceteris dioecesis negotiis, etiam de hujus observantia decreti ad S. Sedem referre. Non obstantibus contrariis quibuslibet. Dátum Romae ex Aedibus ejusdem S. Congregationis, die VIII. mensis Augusti anno MDCCCCX. — B. Card. Ferrata, Praefectus. Pli. Giustini, a secretis. Coloczae, die 3. Octobris 1910. M inő páratlan szeretettel karolta föl Krisztus a gyermekeket a földön, nagyon is bizonyítják az Evangélium lapjai. Örömét lelte benne, ha köztük lehetett; ha kezeit rájuk tehette, ha őket áldhatta-ölelhette. Ugyancsak nehezére esett, mikor a tanítványok visszatartották tőle a gyermekeket, miért is szemrehányást tett nekik ezekkel a kemény szavakkal: „Hagyjátok a kisdedeket hozzám jönni és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Isten országa." 1 S hogy menynyire nagyrabecsülte ártatlanságukat és leiküknek tisztaságát, eléggé megmutatta, mikor magához híván egyet a kisdedek közül kijelentette tanítványainak: „Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek le mennyeknek országába. Aki tehát megalázza magát mint e kisded, az nagyobb mennyeknek országában. — És aki befogad egy ilyen kisdedet az én nevemben, engem fogad be." 2 Erre emlékezve, a katolikus Egyház mondhatni már kezdetétől azon volt, hogy 1 Márk, X- 13. 14. 16. * Máté, XVIII. 3. 4. 5. a gyermekeket közelebb hozza Krisztushoz a szentáldozás által, melyet ki szokott szolgáltatni még a csecsemőknek is. Ez, ahogy előírásképen egész a XIII. századig csaknem valamennyi régi szertartásos könyvben benne van, a kereszteléskor történt, ami néhol még tovább is szokásban maradt; a görögöknél és keletieknél pedig még manapság is dívik. Nehogy azonban kivált a szent ostya az ily csecsemőknél valami tiszteletlenségnek legyen kitéve, mindjárt kezdetben szokásba jött az Egyházban, a csecsemőket csakis a bor színe alatt áldoztatni. Sőt nemcsak a keresztség föladásakor, de azután is többször részesültek a menynyei vendégségben a kisdedek. Némely egyházakban ugyanis mindjárt a papság után következett a kicsinyek áldoztatása, másutt meg a fölnőttek áldozása után megmaradt darabkákat kapták. Idővel azután ez a szokás a latin egyházban elavult és a gyermekek addig nem járulhattak az Úr asztalához, míg az értelmi fejlettségnek bizonyos fokát el nem érték és a legméltóságosabb Szentségnek néminemű ismeretére nem jutottak. Mely új fegyelem egy-két megyei zsinattól már elfogadva, ünnepélyes szentesítést nyert az 1215-ben tartott IV. egyetemes lateráni zsinatnak XXI. cikkelyében, mely a szent gyónást és áldozást a következő szavakban írja elő mindazon híveknek, kik az értelmi fejlettség korát elérték: „Mindkét nembpli hivők, miután beszámíthatóságuknak éveihez jutottak, évente legalább egyszer saját papjuknak bűneiket hűségesen meggyónják, a rájuk szabott bűnbánatnak erejükhöz képest eleget tenni iparkodjanak és legalább húsvétkor az Oltáriszentséget tisztelettel magukhoz vegyék; hacsak tulajdon papjuknak tanácsára valamely észszerű oknál fogva annak vételétől egy időre tartózkodniok nem kell." A tridenti zsinat,

1 anélkül, hogy bár1 Sess. XIII., De Eucharistia, c. 8. can. 9.