Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1905

Index

— 47 — közigazgatási bíróság is kimondotta, a tulajdonosoknak fennmarad azon joga, hogy a járulékok visszatérítését magánjogi igényei alapján a haszonélvezőtől akár per útján is követelhesse, hogy tehát bár a társulati járulékokat a társulatok csakis a tulajdonosoktól követelhetik, ezáltal egyáltalán nem érintetik az, hogy az egyház és tanító közti jogviszonyban az egyház, mint tulajdonos, a tanítóval, mint javadalmassal szemben fennálló jogait megfelelő úton ne érvényesíthesse. Ami már most az egyháznak a tanítóval szemben a kérdéses járulékok viselése tekintetéből netán érvényesíteni kívánt ezen jogait illeti, azok törvényes alapon a községi és felekezeti iskolai tanítók fizetésének rendezésére vonatkozó 1898. évi XXVI. t.-cz. rendelkezéseinek szem előtt tartásával bírálhatók és bírálandók el. Ezen törvény ugyanis 6. §-ában kifejezetten akként intézkedik, hogy azon esetre, ha a tanító fizetésének egyrésze földbirtok járandóságaiból áll, azok értéke a tanítók törzshzetésében való beszámítás végett az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. 143. §-a alapján azaz a termények árának 10 évi átlagát számítva állapítandó meg. Abból pedig, hogy az 1868. évi XXXVIII. t.-cz. most hivatkozott, és az 1893. évi XXVI. t.-cz. által a hitfelekezeti iskolák tanítóira is kiterjesztett 143. §-ának 2-ik bekezdésében kategorikusan kijelenti, hogy a termények mennyisége egyszer meghatároztatván, alább nem szállíttathatik. Úgyszintén az 1893. évi XXVI. t.-cz. megjelölt 6. §-ának azon további rendelkezéséből, mely szerint a föld mívelésére fordított költség és mindennemű adó levonása mellett a földbirtoknak csupán tiszta jövedelme számíttatik, kétségtelenül megállapítható, hogy bár a törvény nem zárta is ki lehetőségét annak, hogy a tanítói fizetés egy részét földbirtok jövedelme képezhesse, de mert ezen járulékok a tanító okmányszerűleg megállapított és nyugdíjintézeti jogviszonya szempontjából is irányadó összfizetésének ép olyan hullámzás alá nem eshető részét kell hogy képezzék, mint a készpénzbeli járulék, gondoskodott egyfelől arról, hogy a fizetésbe a földbirtoknak csupán tiszta jövedelme számíttassék és megállapította másfelől nagyon helyesen azt is, hogy ennek mérve önkényűleg meg nem változtatható. Ugyanezen elvnek szerez azután teljes erélylyel érvényt az 1893. évi XXVI. t.-cz. 10. §-a amidőn elrendeli, hogy a tanítói fizetések eddig megállapított és az iskolafenntartók által saját anyagi forrásaikból kiszolgáltatott mennyisége továbbra is csonkítatlanul kiszolgáltatandó. Kétségtelenül következik tehát a mondottakból, hogy a tanítói javadalmi földekre kivetett vízszabályozási járulékok viselése körül felmerült vitás kérdéseknél a fent megjelölt törvényrendelkezések nemcsak figyelmen kívül nem hagyhatók, de egyenesen szem előtt tartandók, s hogy azoknak helyes értelmezése szerint ezen költségek a tanító szabályszerüleg megállapított javadalmát nem csökkenthetik! A vitás kérdés eldöntésénél ekkép a megállapítva levő tanítói javadalom az irányadó, mert a leszállítás tilalmával szemben a tanítónak többletre való igény jogosultsága biztosítva nincs. Vagyis, ha a vízszabályozás folytán a tanítók javadalmát képező földek hozadéka oly mérvű többletet ér el, hogy az eredetileg megállapított tanítói fizetés mennyisége a jelzett költségeken felül is érintetlenül marad: a föld tulajdonosát visszkereseti jog illeti meg ezen költségek erejéig. Jóllehet a mondottakban a felmerülő vitás kérdések eldöntéséhez kellő támpontot nyújtottam az e czímen felmerülő igénykereseteknek lehetőleg elejét veendő,