Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1895
Index
— 159 — Nekiink keresztény katholikusoknak kétszeres okunk van az általános örömben, a közlelkesedésben részt venni. Hisz, midőn a honfoglalás millenniumát ünnepeljük, egyszersmind a keresztény vallás áldásos diadalának emlékezetét dicsőítjük. Az isteni gondviselés, mely Dániel próféta szavai szerint „megváltoztatja az időket és időszakokat, megszüntet és alkot „országokat," 1 3) mely mint sz. Pál mondja, „azt akarja, hogy minden ember" — tehát minden nép is— „üdvözüljön és az igazság ismeretére jusson," 1 4} végtelen irgalmában épen a honfoglalást használta fel eszközül arra nézve, hogy őseink már kilenczszáz év előtt eljutottak a keresztény hit világosságához, holott egykori fajrokonaik és szomszédaik részben még most is a sötétségben és a halál árnyékában ülnek, I 5) és talán még nagyon sokáig kell e szomorú állapotban sinlődniök, mig számukra is felkél az igazság napja. És mily csodálatosak az isteni gondviselésnek utjai, melyeken kiválasztott magyar népét Krisztus aklába vezeté. A kilenczedik század derekán őseink még a távol Ázsia sivatagjain laktak, hova az európai hithirdetők még csak századok múlva voltak elérkezendők. Ámde Isten kifürkészhetlen végzésében elhatározta, hogy e nép már rövid idő múlva lelkes követője legyen az 0 Szent Fia tanításának, buzgó tisztelője a Boldogságos Szűz Máriának, önfeláldozó hősies oltalmazója és védbástyája legyen a keresztény polgárosodásnak. Es ezen végtelen irgalmú végzésnek teljesülése végett az ázsiai pogány magyaroknak az európai keresztény államok tőszomszédságába, a Kárpátok aljába való áttelepítését határozta el. Őseinket régi hazájokban egy megmagyarázhatatlan vándorlási vágy szállja meg. Nyugot felé indulnak és azt hiszik, hogy ott a meszsze távolban egy szebb hazát, termékeny rónákat, haldús folyókat, vaddal bővelkedő erdőségeket, maguk számára szép paripákat és fényes fegyvereket, nejeik számára ékes ruhákat és csillogó ékszereket, barmaik részére kövér legelőket mennek keresni. Pedig öntudatlanul a mennyei haza keresésére, az evangeliumi lelki tápláléknak, a keresztség üdvhozó vizének, a megszentelő malaszt fényének, szóval a keresztény vallás megbecsülhetetlen kincseinek föltalálására indultak. Pusztaszeren megkötik a vérszerződést azon hiszernben, hogy a nemzeti föhatalomnak Árpád nemzetségére való ruházásával kormányzati és vallási ősi intézményeiknek fönmaradását biztosítják: holott ezzel tulajdonképen Sz. István, immár kilencz százados, trónjának alapját vetik meg, mely úgy vallási mint belkormányzati szempontból egészen új alakulásoknak központjává lesz. Pusztítva és rombolva barangolják be Európa többnyire már keresztény államait, virágzó városokat és falvakat dúlnak fel; szép templomokat és kolostorokat perzselnek fel és nem is sejtik, hogy ezzel rohamosan siettetik azon időnek elérkeztét, mikor az ő unokáik is ily városokban és falvakban fognak lakni; mikor ezeket a keresztény papok és szerzetesek szintoly szép templomokban fogják az üdv igéire oktatni; mikor az ország minden részében épülő díszes zárdákban az ő saját fiaik és leányaik fognak a keresztények Istenének ájtatos zsolozsmákat zengedezni. íme mily örvendetes módon tapasztaljuk őseink történetéből is szent Ágoston eme ;szép szavainak igazságát: „A mindenható Isten semmi módon sem tűrne valami rosszat „az ő műveiben, ha nem volna annyira mindenható és jó, hogy a rosszból is jót tudjon „csinálni." 1 G) I 3) Dán. á, 21. — ") I Ti in. 2, 4. — 1 5) Luk. 1, 79. — ll i) Eiuebirid. cap. 11. 33*
