Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - NEMZETKÖZI ELMÉLET - Szörényi András: A nem állami szereplők befolyásának növekedése és annak okai
A nem állami szereplők Slaughter transzgovernmentalizmus-elmélete - mint a neve is utal rá - szintén nem vetette el az államok létezését, ám kiemelt szerepet szánt a nem állami szereplőknek. A kormányzást az állami funkciók elkülönítésével és az egyes kormányzati funkciók megfelelő keretben történő kezelésével tartotta hatékonyan megvalósíthatónak. Az állam mint a kormányzást megvalósító szereplő tehát megmarad, de a kormányzat egyes részei önálló aktodként jelennek meg a nemzetközi kapcsolatokban.16 A kényszerítő hegemon hatalmat a vonzás hatalma, az együttműködésre való törekvés váltja fel. Az államok együttműködése helyett a globális kormányzás hálózatok formájában történő megjelenése válik meghatározóvá. A Slaughter által definiált „új világrendben" a nemzetközi szervezetek szerepének növekedése mellett nem a nem állami szereplők hálózatainak megerősödését, hanem a kormányok együttműködésének hálózatosodá- sát, „kormányközi hálózatok" létrejöttét vetíti előre, amibe a nem állami szereplők a korábbinál hatékonyabb módon tudnak bekapcsolódni. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy míg a realista iskola a hatalomért folytatott küzdelem alapján a létező nemzetközi rendszert igyekszik leírni és megmagyarázni, addig a liberális iskola arra próbál meg választ adni, hogy hogyan lehetne elkerülni a konfliktusokat, és milyennek kellene lennie egy ideális világnak. Míg Thomas Hobbes vagy Hans Morgenthau arról írt, hogy az ember természeténél fogva hogyan követi egyéni érdekeit, és az államok adottságaiktól vezérelve hogyan próbálják elérni céljukat a rendelkezésre álló eszközökkel, addig Immanuel Kant vagy Robert O. Keohane arra kereste a választ, hogy milyen együttműködési formákon keresztül, milyen új eszközökkel vagy intézményekkel lehet megteremteni az államok közötti békés egymás mellett élés és együttműködés feltételeit. Míg Winston Churchill vagy Ronald Reagan azon fáradozott, hogy hogyan győzze le az ellenséget, Thomas Woodrow Wilson pontokba szedte, hogy milyennek kellene lennie az ideális világnak ahhoz, hogy elkerüljük vagy békés úton megoldjuk a konfliktusokat. A nem állami szereplők vizsgálatakor nem hagyhatjuk teljesen figyelmen kívül a realista és a liberális megközelítést sem, a „szisztemikus", struktúraalapú és a „szubszisztemikus", aktoralapú megközelítések ugyanis számos esetben keresztezik a realizmus versus liberalizmus megosztottságot. A realizmus és a neorealizmus kettőssége jól mutatja, hogy egyetlen elméletcsaládon belül is lehetségesek a struktúraalapú, „szisztemikus" és aktoralapú, „szubszisztemikus" elméletek. A neorealizmus versus neoliberalizmus megosztottság sem azonosítható csak a „szisztemikus" versus „szubszisztemikus" különbségtétellel, mivel mind a neorealizmuson, mind a neoliberalizmuson belül létezik a strukturális perspektíván alapuló, „szisztemikus" megközelítés. A realista elméleten belül lehetséges a szervezeti magatartás szubszisztemikus megközelítése, míg a neoliberalizmuson belül az interdependencia-elmélet szisztematikusnak tekinthető, s a szociálkonstruktivista perspektíva mind a társadalmi, mind a transznacionális szocializációval kapcsolatban állhat.17 2014. tél 185
