Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - MAGYAR-NÉMET KAPCSOLATOK - Schmidt-Schweiser, Andreas - Dömötörfi Tibor: A magyar-nyugatnémet kapcsolatok dinamikus időszaka: a diplomáciai kapcsolatok felvételétől a határnyitásig, 1973-1989
A magyar-nyugatnémet kapcsolatok dinamikus időszaka megfigyelhető jelenség volt. A két ország gazdaságpolitikai tárgyalásai során elsősorban az egymással való kereskedelem továbbfejlesztésének a lehetséges irányairól és azzal egyidejűleg a magyar kereskedelmi deficit leépítéséről volt szó. Budapest számára az utóbbi témában különös jelentőséggel bírt az a kérdés, hogy a nyugatnémet - és a nyugat-európai - külkereskedelmi politikában Magyarország számára kedvező liberalizációs lépések történnek-e. Annak ellenére, hogy 1975 elején az Európai Gazdasági Közösség (EGK) tagállamai a kereskedelempolitikai jogosítványaikat a Közösségre ruházták - és ez az árucsere-forgalmi korlátozások miatt hátrányos volt Magyarország számára -, a bilaterális kereskedelmi forgalom összértéke 1973 és 1979 között 1886 millióról 3828 millió német márkára (DM), vagyis több mint a kétszeresére növekedett.8 A kereskedelmi forgalom ilyen mértékű bővülése azt is jelentette, hogy az NSZK - ide- ológiai-propagandisztikus szempontból az Amerikai Egyesült Államok mögött a „2. számú osztályellenség" - az 1978. évben az NDK-t megelőzve, a Szovjetunió mögött, Magyarország „2. számú kereskedelmi partnere" lett. A kétoldalú áruforgalom alap- problémája maradt mindazonáltal a magyar kereskedelmi mérleg krónikus hiánya. A kereskedelem mellett ezekben az években újabb területen mutatkozott lehetőség a két ország közötti kooperációra: a pénzügyi szektorban. Miután a Magyar Népköz- társaság már 1974-1975-ben arra kényszerült, hogy a negyedik ötéves terv végrehajtása érdekében nagyobb devizahiteleket vegyen fel, 1976 folyamán kirajzolódott, hogy az ötödik ötéves terv (1977-1981) során az országnak a devizahitelek iránti szükséglete még magasabbra, mintegy 4,7 milliárd dollárra fog rúgni.9 Ezen igény kielégítése céljából magyar részről leginkább az NSZK jöhetett számításba. Miután az 1970-es évek közepén történtek már eredménytelennek bizonyult kísérletek arra vonatkozóan, hogy nyugatnémet bankokkal nagyobb volumenű hitelszerződéseket kössenek, a magyar vezetés 1977 nyarán azzal próbálkozott, hogy a Szövetségi Köztársasággal szembeni, évtizedek óta fenntartott restitúciós és jóvátételi követeléseit egy kedvező feltételű hitel folyósításának az igényével kapcsolja össze.10 Annak ellenére, hogy Magyarország végül lemondott erről a konstrukcióról, biztos fizetőképességgel rendelkezett, és intenzív tárgyalási stratégiát folytatott, a hitelügyben nem történt áttörés. Ez nyilván azzal függött össze, hogy a nyugatnémet bankok számára a magyar hiteligények nem kecsegtettek túl nagy haszonnal, és a bonni kormányzat legfeljebb arra lett volna hajlandó, hogy állami garanciát vállaljon, illetve privátkölcsönöket közvetítsen. Bonn kategorikusan elutasította a kamattámogatásos állami hitel opcióját, mivel e téren nem kívánt precedenst teremteni.11 Lényegesen eredményesebben alakultak a gazdasági kapcsolatok a vállalkozások, vállalatok kooperációja terén. Miután az 1974. november 11-én aláírt, a gazdasági, ipari és műszaki együttműködésről szóló, hosszú lejáratú magyar-nyugatnémet államközi egyezmény12 hatályba lépett, a két ország vállalatai között az 1960-as évek közepén megkezdődött kooperáció új lendületet kapott. Míg a szóban forgó első tíz évben (1974 2014. tél 23
