Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - A NEMZETKÖZI RENDSZER VÁLTOZÁSA - Békés Csaba: Hidegháború-enyhülés új megközelítésben
Hidegháború-enyhülés új megközelítésben enyhülés ugyan megindult 1953 és 1956 között, de egészen 1962-ig a hidegháború logikája volt a meghatározó, és a valódi enyhülés kibontakozásáról csak a hatvanas évek elejétől-közepétől beszélhetünk. Sajátos módon, a tudományos elemzés mindmáig szintén többnyire ezt a logikát követi. Miért nem volt „második/kis hidegháború"? Az 1979-1985 közötti időszakkal más jellegű a probléma: előtte enyhülés, utána enyhülés (sőt!), a kettő között azonban valami egészen (?) más. Ezért általában az elemzők ezt egy újabb olyan időszakként írták le, amelyben ismét a konfrontáció eleme dominált, ezért logikusan adódott, hogy a régi reflexek alapján „második hidegháborúnak", „kis hidegháborúnak" vagy „mini hidegháborúnak" nevezték el, hiszen - a szokásos vélemény szerint - amikor a szuperhatalmi viszony rossz, akkor (valamilyen) hidegháború van. Ezek a széles körben elfogadott, ám nem helytálló értelmezések lényegében azt feltételezik, hogy az enyhülés 1969 és 1975 között bekövetkezett „győzelme" után a hidegháború eltűnt, majd az évtized végén újra felbukkant, s végül Mihail Gorbacsov idején szűnt meg teljesen. Valójában azonban nem ez volt a helyzet. Először is, korábban a konfrontációs szakaszokban a szembenállásra irányuló szándék (legalább a propaganda szintjén) kölcsönös volt, azaz mindkét fél oldaláról érvényesült. 1979 után azonban csak amerikai oldalról jelentkezett, és ott is elsősorban csak a propagandában, miközben a szovjet vezetés határozottan ragaszkodott az enyhülés eredményeinek megőrzéséhez. Másodszor, ez volt az első eset, hogy egy konfrontációs szakaszban az USA európai szövetségesei nem követték lojálisán Washingtont, és szintén igyekeztek fenntartani a kelet-nyugati párbeszédet és együttműködést. Ráadásul mindez a másik oldalon is hasonlóképpen alakult: a keleti blokk országai - köztük elsősorban Magyarország -, sajátos érdekeiktől vezettetve, Moszkva szándékaitól függetlenül is arra törekedtek, hogy mindent megtegyenek az enyhülés során elért eredmények fenntartásáért.12 Az 1979-1985 közötti időszakban pedig maga a konfrontativ amerikai politika is (mind a Carter-, mind az első Reagan-adminisztráció idején) valójában elsősorban a propaganda és a retorika szintjén jelentkezett, a kényszerű kooperáció mechanizmusa ekkor is tökéletesen működött: a szuperhatalmi összecsapás elkerülésének kényszere ugyanis semmivel sem volt kevésbé parancsoló, mint korábban. Ronald Reagan 1981-1983 közötti politikáját leginkább az Eisenhower-adminisztráció 1953-1956 közötti „kettős könyveléséhez" lehet hasonlítani: az amerikai politika valódi célja akkor is a Szovjetunióval való modus vivendi megtalálása volt, ám ez jól megfért a kelet-európai „rab népek felszabadítását" célzó hangzatos retorikával, amelyről viszont ma már jól tudjuk, hogy semmilyen valós alapja nem volt.13 Persze a maga idején, sőt még több évtizedig, ezt legfeljebb csak sejteni lehetett, bizonyítani nem. 2014. tél 7
