Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - NAGY-BRITANNIA ÉS AZ EU - Somai Miklós: A britek és az EU közös költségvetése - különös tekintettel a rebate-re
Somai Miklós a költségvetés ügyében a Tanács, a Bizottság vagy egyik-másik tagország az Európai Bírósághoz fordult, és/vagy az Európai Parlament leszavazta a hozzá benyújtott költségvetést, ami jelentős (5-6 hónapos) késésekhez vezetett.28 Mindezt azért említem, hogy érzékeltessem, milyen nehéz időszak volt ez az integráció történetében, s mennyi megoldásra váró probléma halmozódott fel azon belül is a közös költségvetést illetően. Ebben a légkörben a brit túlfizetés körüli vita csupán egyike volt az EGK vezetőit és szakembereit foglalkoztató, s nekik sok fejtörést okozó kérdéseknek. Igaz, az egyik legégetőbb. Jellemző, hogy az Európai Tanácsnak a fon- tainebleau-i csúcsot megelőző, 1984. márciusi brüsszeli ülését éppen a brit korrekció siklatta ki. A csúcsról - annak kudarca miatt - nem jelentek meg a szokásos „elnökségi következtetések". A rendelkezésre álló egyéb forrásokból az alábbi kép rajzolódik ki. A britek abból indultak ki, hogy (túlzott) költségvetési hozzájárulásuk kiszámításánál az agrárlefölözéseket és a vámokat is figyelembe kell venni. Csakhogy az európai kereskedelempolitika által létrehozott közös külső határon szedett sápot a partnerországok (joggal) az EGK saját bevételének tartották.29 Ez a felfogásbeli különbség nyilvánvalóan a brit visszatérítés összegét illetően is nézeteltéréshez vezetett. Úgy tűnik, a franciák és az olaszok vették leginkább zokon a britek megközelítését, és (brit források szerint) zsaroláshoz folyamodtak: kilátásba helyezték, hogy a briteknek 1983-ra még járó 750 millió ECU-s korrekciót nem engedik kifizetni. Erre a britek megfenyegették a partnereiket, hogy ők pedig mindaddig egy pennyt sem adnak a közös költségvetésbe, amíg meg nem oldódik a rebate ügye.30 Tény, hogy az említett összeggel a brüsz- szeli csúcsértekezlet idején az EGK még tartozott az Egyesült Királyság kormányának. Ugyanakkor az is tény, hogy a németek az utolsó pillanatban egy igen nagyvonalú - majd többször is módosított, s a britekre nézve egyre kedvezőbb - ajánlattal álltak elő, csupán azért, hogy megmentsék a tanácskozást. A tagállamok ugyanis egy sor más, fontos kérdésben (például a költségvetési fegyelem javítása, a CAP-támogatások növekedésének keretek közé szorítása, a spanyol/portugál csatlakozás és a kutatás/fejlesztés elősegítése) már megegyeztek, és az esetleges kudarc érvénytelenítette volna az összes addigi eredményt. A németek ajánlatát a britek kivételével minden tagállam elfogadta, de mivel egyhangú döntésre volt szükség, a megegyezés kútba esett.31 Érdekes módon, 20 évvel az Európai Tanács fontainebleau-i ülése után - amelyen a britek végül is kiharcolták maguknak a máig működő visszatérítést - egy brit parlamenti bizottsági meghallgatáson fény derült a siker hátterére. A britek valóban nyomást gyakoroltak a partnereikre: a jogászaikkal elkészíttettek egy törvénytervezetet, amelyet hivatalosan ugyan soha nem publikáltak, azonban a fontainebleau-i csúcsra kinyomtattak. A tanácskozáson azután diszkréten a partnereik tudomására hozták, mi fog történni a brit parlamentben, ha a csúcson nem születne megegyezés. A britek tudták jól, hogy az Európai Bíróság végül érvénytelenítette volna az ominózus törvényt, de azt is tudták - és a partnereik is -, hogy a jogi folyamat hosszú időt vett volna igénybe.32 84 Külügyi Szemle
