Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 2. szám - KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA, BRIT IDENTITÁS - Magyarics Tamás: Brit kül- és biztonságpolitikai dilemmák a 21. század elején
Magyarics Tamás képes számottevő mértékben enyhíteni az amerikai globális kötelezettségeken, ha pedig túlságosan erős, akkor akár kiválthatja a NATO-t is, és ezzel az Egyesült Államok megszűnne intézményesen „európai" hatalom lenni, ami ugyancsak nem amerikai érdek. London dilemmája pedig abban rejlik, hogy - az Egyesült Államokhoz és egy sor európai államhoz hasonlóan - nem kívánja, hogy az USA „távozzon" Európából,29 és bizonyos tekintetben az ESDP-t a NATO kiegészítőjének tekinti, s úgy véli, annak elsősorban az ún. alacsony intenzitású katonai akciókban és a civil missziókban kellene szerepet kapnia. Bizonyos szempontból ugyanakkor egy általa vezetett ESDP nem lenne a brit érdekek ellen, mert ezen a területen ténylegesen vezető szerepet játszhat Európában. London nem csupán a közös kül- és védelempolitika fizikai és anyagi megerősítésében járhat élen az európai integráción belül. Az amerikai biztonsági garanciáknak való évtizedes „kiszolgáltatottság" egyfajta „stratégiai felelőtlenség" mentalitást eredményezett egyes európai országokban és az európai lakosság egy jelentős részében, így azok az EU-hoz hasonló „posztmodern" képződménynek szeretnék látni az egész világot. Az Egyesült Királyság tevékenyen hozzá tudna járulni ennek a szemléletnek a megváltoztatásához, és több „felelősséget" (realizmust) olthatna az európai közgondolkodásba a nemzetközi viszonyok természetét illetően, ám a kérdés az, hogy a politikai akarat meglesz-e ehhez. Egyes magas rangú tisztek attól tartanak Nagy-Britanniában, hogy egyrészt az egészségügyre és a külföldi segélyprogramokra fordított pénzek bizonyos részét a fegyveres erőktől fogják elvonni, másrészt pedig - ahogy Sir Nicholas Houghton tábornok, vezérkari főnök fogalmazott - Nagy-Britannia a jelek szerint elveszíti „bátor ösztönét" vagy más szavakkal, „az agresszív kockázatkezelés kultúráját".30 Az Obama-adminisztráció „Ázsia felé fordulásának" az egyik lehetséges stratégiai következménye az, hogy az európaiaknak, s közülük is elsősorban az Egyesült Királyságnak és Franciaországnak, válaszolniuk kell erre a fordulatra (vagy félfordulatra). Még pontosabban: az a geostratégiai kérdés merülhet fel, hogy a Közel-Kelet és az Arab-öböl térségének a nagy valószínűséggel ismétlődő és az újonnan keletkező válságait ki kezelje. Washington az afganisztáni és iraki kivonulással, az egyiptomi hatalomváltás passzív szemlélésével, a líbiai és mali hadműveletektől való távolmaradással, a szíriai „vörös vonalak" áthágásának eltűrésével azt az üzenetet közvetíti, hogy a jövőben rendkívül ritkán és csak az általa legkritikusabbnak tartott esetekben avatkozik be. Ezzel a hagyományosan brit és francia érdekeltségűnek mondható területeken, a Közel-Kelettől Eszak-Afrikáig ismét Londonra és Párizsra hárulhat az érdekeik szerinti helyzet fenntartása. Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy míg az 1960-as években a britek gyakorlatilag átadták az amerikaiaknak a Szueztől keletre lévő érdekeltségeiket, addig elképzelhető, hogy most - különösen akkor, ha az amerikaiak és szövetségeseik a jövőben kevésbé szorulnak a közel-keleti fosszilis energiahordozók importjára - Washington adja át csendben a Szueztől nyugatra fekvő területeken a kívánatos nemzetközi rend fenntartását az európai szövetségeseinek, gyakorlatilag a briteknek és a franciáknak.31 26 Külügyi Szemle
