Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 1. szám - NÉMET KÜLPOLITIKA ÉS EMLÉKEZÉSKULTÚRA - Hausmann Róbert: Emlékezéskultúra a német-izraeli kapcsolatokban - A "normalizálhatatlan kapcsolat normalizációja" és alakulása 1990 után
Emlékezéskultúra a német-izraeli kapcsolatokban A németországi Zsidó Központi Tanács az 1990-es években már jelentős befolyással rendelkezett, mivel a német közéletben gyakran szereplő, elismert és a többség körében tisztelt vezetői voltak, úgy mint Ignatz Bubis, Paul Spiegel és Charlotte Knobloch. A magas szintű német politikusok nem látogattak Izraelbe anélkül, hogy az utazást megelőzően ne konzultáltak volna a németországi zsidó közösség valamelyik képviselőjével.107 A kelet-közép-európai rendszerváltások lezajlásával és a Szovjetunió összeroppanásával az elmúlt húsz évben mintegy 150.000, többségében a volt szovjet területekről származó zsidó érkezett Németországba. A közösség létszámának növekedésével a korábban a német politikai életben főként szimbolikus szerepet betöltő vallási képviselet szerepe erősödésnek indult. 2011-ben Dieter Graumann személyében megválasztották a Zsidó Központi Tanács első olyan elnökét, aki a holokauszt után születettek generációját képviseli. Mivel Graumann elődeinél kevesebb morális terhet visel magán, személye jelzésértékű lehet a német-zsidó reláció lassú, de biztos „normalizációja" szempontjából.108 A Zsidó Központi Tanács NSZK-ban betöltött szerepének növekedését mutatja az is, hogy 2003-ban szerződéses alapra helyezte a szövetségi kormányzat és a zsidó közösség tetőszerve a kapcsolatukat. A németországi zsidó közösség létszámának emelkedésével és a Zsidó Központi Tanács feladatainak bővülése következtében 2008-ban döntés született arról, hogy az addigi évi háromról öt millió euróra növeli a német kormány az állami támogatásukat.109 A németek jóvátétel iránti elkötelezettsége ellenére 1990-ben még három olyan csoport várakozott, amelyek anyagi természetű kompenzációja még nem oldódott meg: azoké az áldozatoké, akik az NDK területén éltek, a közép- és kelet-európai elszenvedőké, valamint a rab-, illetve kényszermunkára elhurcoltaké.110 így a kárpótlások kérdése továbbra is aktuális maradt. A korábbi keletnémet területeken élő izraelita vallású állampolgároknak fizetendő jóvátételt - miután az NDK alapítómítoszára építve ők nem kaptak a szatellitállamtól kifizetéseket - az egyesítő szerződéshez kapcsolt, 1990. szeptember 18-i kiegészítő megállapodás 2. cikkelye szabályozza. Egy 1998-ban aláírt megállapodással - amely az említett Claims Conference által jegyzett alapot hozta létre - megnyílt az út a Közép- és Kelet-Európábán élő holokausztáldozatok kárpótlásához. 2012-ben pedig az ún. „Härtefondsot"m kiterjesztették az egykori Szovjetunióra és a kelet-európai területekre is, ezzel lehetővé téve, hogy azok a nemzetiszocialista rezsim által üldözött zsidók, akik addig semmilyen kárpótlást sem kaptak, egy egyszeri, 2.556 euró értékű jóvátételben részesülhessenek.112 A kényszermunkára elhurcoltak kárpótlásának ügyét a német Bundestag által 2000-ben felállított „Emlékezet, Felelősség és Jövő" Alapítvány113 segítségével rendezték. A szövetségi kormány és a gazdasági szféra szereplői 50-50 százalékban adták a 10 milliárd német márka114 értékű alapítványi vagyont, amelyből mintegy 1,7 millió, korábban a Harmadik Birodalomban rabszolga- vagy kényszer- munka keretében dolgoztatott személy kapott juttatást. Továbbá 2002-ben elfogadták 2014. tavasz 161
