Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 1. szám - NÉMET KÜLPOLITIKA ÉS EMLÉKEZÉSKULTÚRA - Hausmann Róbert: Emlékezéskultúra a német-izraeli kapcsolatokban - A "normalizálhatatlan kapcsolat normalizációja" és alakulása 1990 után
Emlékezéskultúra a német-izraeli kapcsolatokban kétségtelen, hogy Németországban a történelem és identitás kérdése az érdeklődés középpontjában áll.85 Az 1990-es évek elején létrehozott új Német Történelmi Múzeumban a holokauszt bemutatására különálló termet alakítottak ki, ezáltal hangsúlyozva a kivételességét és azt, hogy a történelem e sötét foltja továbbra is a történelmi viták normális szintje „fölött" helyezkedik el. Az eset rámutat, hogy a német történelem „normalizálása" tekintetében gyakorlatilag az előző évtizedekhez képest nincs változás.86 1996-ban Daniel J. Goldhagen Hitler készséges végrehajtói: az egyszerű németek és a holokauszt87 című könyve körül a német történészvitához hasonlóan ismét arról folyt a disputa, hogy relativizálható-e a holokauszt.88 Szintén a különböző vélemények ütközése övezte a végül 2005 májusában felavatott berlini holokauszt-emlékmű előkészületeit. Az esetet színesítette az író Martin Walser és a németországi Zsidók Központi Tanácsa elnökének, Ignatz Bubisnak a vitája. Walser 1998-ban, a Német Könyvkereskedelem Békedíjának átvételekor elhangzott beszédében felpanaszolta a németek „bűnösségének" végtelenségig történő emlegetését, és a holokauszt emlékeit egy állandóan a németek ellen fordított „erkölcsi buzogánynak" (Moralkeule) nevezte, míg Bubis a német történelem e részének legkisebb minimalizálását is megkérdőjelezte. A kérdés Klaus von Dohnanyinak a vitába való belépésével még súlyosbodott, hisz ő azt állította, hogy a közös múlt (legalább hipotetikusan) közös emlékezetté válhat, és a németek is érzékenyek, sebezhetőek e kérdés tekintetében.89 A megjegyzésekre Walser is válaszol: azt említette, hogy ő az „ilyen típusú témákkal" régebben foglalkozik, mint maga Bubis, és elutasítja a német szégyen ilyen formájú „monumentalizálását". A viták sora végül egészen a német-zsidó együttélés lehetőségének latolgatásához vezetett,90 majd - a véleménykülönbségeken túllépve - a Bundestag 1999. június 25-én egy tízéves folyamatra tett pontot, amikor zöld jelzést adott az emlékmű megépítésének. Az ezredforduló után is vitákat generáló téma maradt a német társadalomban a zsidósághoz és Izraelhez való attitűd kérdése. 2002-ben Jürgen Möllemann, az FDP politikusa az Al-Aksa intifáda91 csúcspontján illette éles kritikával Izraelt, többek között „megértést tanúsítva a palesztin terroristáknak az izraeli »államterrorral« szembeni öngyilkos merényletei iránt".92 Hasonló dilemmát vetett fel Günter Grass 2012 áprilisában, a Süddeutsche Zeitungban megjelent szabadversével, melyben arról írt, hogy az izraeli atomhatalom veszélyezteti az egyébként is törékeny világbékét.93 Versével megosztotta mind a szakmát, mind a közvéleményt. A különféle véleményeket Egbert Jahn öt csoportba sorolta; a köztük húzódó legfőbb törésvonalat az a kérdés jelentette, hogy Grass alkotása és ezáltal saját maga antiszemita-e vagy sem. „Grass állítása figyelmen kívül hagyja Izraelnek a nukleáris elrettentési politikája szempontjából meghatározó geostratégiai helyzetét, és 2014. tavasz 159
