Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - MAGYAR-OSZTRÁK DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Kiss J. László: Politika és percepció: magyar és osztrák (kül)politika az átalakulás éveiben (1988-1991)
Kiss ]. László felbecsülni, jóllehet Erhard Buseknek, Becs akkori alpolgármesterének és más politikusoknak is kiépültek már a kapcsolatai a közép-európai demokratikus ellenzékkel. Az osztrák politikusok status cjuóhoz kötődő gondolkodásában jelen voltak azok a motívumok, amelyek Bécs hagyományos közvetítő szerepében rejlettek a hidegháború „hidegebb" szakaszaiban, továbbá a helsinki folyamatban felértékelődött n+n, azaz a semleges és az el nem kötelezett államokat magában foglaló együttműködés keretében. Jellemző módon, Ausztria számára a nagy cezúrát a nyugat-európai integrációval szembeni szovjet politika megváltozása és annak a megtapasztalása volt, hogy Moszkva mind kevésbé képes az akaratát más államokra rákényszeríteni. 1988-ban, harminc évvel az európai integráció fennállása és 15 évi tárgyalás után, a Szovjetunió elismerte a nyugat-európai integrációt. A hidegháborús időszaktól eltérően, Moszkva az EK-t nem tekintette többé „gazdasági NATO-nak", és elismerését sem tette függővé a KGST- nek mint egyenrangú integrációs szervezetnek a nyugati elismerésétől. Bécs számára ez a fordulat azt ígérte, hogy a de facto már létezőnek tekinthető integrációs megfelelését követően a közeli tagság a változások közepette megszilárdíthatja Közép-Európában élvezett geopolitikai helyzetét. Korántsem volt véletlen, hogy a konzervatív Osztrák Néppárt (Österreichische Volkspartei, ÖVP) programja a magyar diplomaták látószögébe került. Az ugyanis abból indult ki, hogy a Kelet nyitási politikája és az újra aktuálissá vált németkérdés, valamint a kelet-európai átalakulási folyamat az EK bővítését gyorsítani fogja, ezért a Bécs és Brüsszel közötti csatlakozási tárgyalásokat gyorsan, ha csak lehet, még 1992 előtt meg kell kezdeni. Az elérendő európai közösségi tagság úgy jelent meg az osztrák köztudatban, mint egy minden gazdasági és politikai baj meggyógyítására szolgáló panácea. Számukra az osztrák üzleti köröknek és a szociáldemokrata-néppárti kormánynak az integrációhoz fűződő szorosabb kapcsolata és maga a tagság a gazdasági modernizáció és a strukturális reformok megvalósításának nélkülözhetetlen feltétele volt. A gazdasági tényezők mellett nem elhanyagolható szerepet játszott az a körülmény, hogy ebben az időben elmélyült Ausztria identitásválsága is, amit egyesek a „normalizáció válságaként" határoztak meg, jelezve, hogy a nemzetközi környezet átalakulása egyre kevésbé kedvezett egy semleges kis ország korábban sikeres kelet-nyugati szolgáltatói szerepének. Mindehhez járult egy további tényező, nevezetesen az Ausztriáról kialakult, meglehetősen negatív nemzetközi imázs hatása.24 Az osztrák csatlakozási kérelmet 1989. július 17-én nyújtották át Brüsszelben, ám a tárgyalások elkezdésének meggyorsítását célzó fáradozások hiábavalónak bizonyultak. A Ballhausplatz politikai és diplomáciai köreiben az a vélemény uralkodott, hogy a keleti nyitással Ausztria Brüsszelbe vezető útja is könnyebbé válik - de az ezzel kapcsolatos reményekben csalódniuk kellett.25 Az Európai Bizottság csak két évvel később reagált hivatalosan a kérelemre, és az osztrák politikusok értésére adta, hogy 110 Külügyi Szemle
