Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2013 (12. évfolyam)
2013 / 2. szám - MAGYAR-OSZTRÁK DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: A bécsi követség története a két világháború között
A bécsi követség története a két háború között Mert a hivatalosság nagyra törő programja a lényegét tekintve soha nem volt reális. A két háború közötti magyar külpolitika alapvető ellentmondása az volt, hogy intézői, támogatói úgy törekedtek a Szent István-i határok visszaállítására, hogy közben (természetesen nem a ködevők, hanem a reálisan, közel reálisan gondolkodók számára) mindenkor világos volt: arra elegendő saját erő nincs és nem is lesz, rá vagyunk szorulva a békerendszerrel elégedetlen nagyhatalmak támogatására. Potenciálisan Olaszország, s ereje (várható ereje) okán leginkább Németország jöhetett számításba. A konszolidálódó, a húszas évek zömében a Franciaországgal való megbékélést kereső - ahogy akkoron mondták: a teljesítési politikát folytató - Németország ugyan nem ez a hatalom volt, de Bethlen Istvánban, Gömbös Gyulában és sokan másokban már igen korán megfogalmazódott az újabb német szövetség gondolata. Tehát csírájában már a húszas években ott volt a vabankos gondolat, amit később Gratz Gusztáv vetett Bethlen szemére. Igaz, nem nyilvánosan, de mégis a majdani nyilvánosságnak szánva, valamikor a második világháború éveiben írott összefoglalásában. (A sokáig lappangó kéziratból csak 2001-ben lett könyv.1) Ennek lényege, hogy a magyar kormányok a megmaradt országot teszik kockára az elvesztett területek visszanyeréséért. * 1921 elején Gratz Gusztáv Budapestre utazott, hogy átvegye a külügyminiszteri posztot, s ekkor Masirevich Szilárd lett az új bécsi követ, a stabilizálódó viszonyok kifejeződéseképpen egészen 1925 derekáig. Elmagyarosodott család gyermeke: nagyapja, Masirevich Sámuel görögkeleti szerb pátriárka, édesanyja a budapesti ingatlanokban gazdag Harisdinasztia tagja. A húszas évek elején már igen gyakorlott, hosszú ballhausplatzi múlttal rendelkező Masirevich gyakran mondogatta, hogy ereiben egy csepp magyar vér sem csordogál, s magát „vad rácnak" nevezte. Az, hogy ennek ellenére is szép karriert futott be - a húszas és a harmincas években az egyik legismertebb magyar diplomata volt -, feltehetőleg elgondolkoztató adalék ahhoz, hogy a korszak magyar nemzetiségi politikáját (amit nem ritkán illettek a türelmetlen nacionalizmus vádjával) szintén árnyaltan szemléljük. Mivel roppant lényeges, ezért elmondjuk: a korabeli magyar politikai elit nagyvonalú nemzetiségpolitikai jogalkotással törekedett az akkori (és a hitük szerint területében majdan ismét naggyá váló) országban a nem magyar ajkúakat elégedetté tenni. Az uralkodó közvélemény széles körei azonban teljesen másként gondolkodtak. Abban a - merőben téves - meggyőződésben éltek, hogy a Szent István-i birodalmat a nemzetiségekkel szemben túlzottan elnéző politika vitte a sírba. Ezért a kormányzat nemzetiségpolitikai rendelkezéseit - ahol tehették - elszabotálták. A követség egyébként ezekben az esztendőkben messze nem volt könnyű helyzetben. Hiszen az osztrák politikai élet döntően a szociáldemokrata eszmevilágban zajlott. 2013. nyár 63
