Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - KÖNYVSZEMLE - Dunay Pál: Egy lépés előre...Győri Szabó Róbert: a Magyar külpolitika története 1848-tól napjainkig
Egy lépés előre... Győri Szabó Róbert: A magyar külpolitika története és a jobboldali kormányok oroszellenességéről szól" (381. o.). De mivel Antall és Jelcin között már-már baráti szimpátia és megértés alakult ki, miközben a miniszterelnök Konstan- tinápolyhoz hasonlította Moszkvát, külügyminisztere pedig azt magyarázta, nem kíván a szovjet/orosz fővárosba utazni, mert nem akarja megkoszorúzni a Lenin-mauzóleumot, és a Don-kanyarban tragikusan elpusztult magyar katonákról úgy vélekedett, hogy igazságos háborúban haltak meg, ez a nézet aligha támogatható. Az első Orbán-kormány idején a Brezsnyev-érából származó idétlen viccelődés váltotta ki Moszkva idegenkedését. A második Orbán-kormány idejére, demonstrálva a tanulási folyamat sikerét, a viccek elmaradtak; helyette viszont elkezdődött az orosz cégek (AirBridge, Szurgutnyeftyegaz) kiszorítása a magyar gazdaságból, ami - tekintettel a cégek és az orosz állam közötti kapcsolatra (részben pedig a cégek egyike-másika mögött magának az orosz államnak a rejtőzködésére) - föl- bőszítette az orosz vezetést. Ennek fényében talán könnyebb megérteni a kép egyik oldalát. Mindez azért is különös, mert a konzervatív politikai vezetés tetején az orosz/szovjet térség ismeretének jóformán teljes hiányáról adhatunk számot. Egy biztos, a politikai kapcsolatok elnehezülése, némi megkéséssel, mindig a gazdasági együttműködés visszaeséséhez vezettek, ami talán azt is bizonyítja, hogy Oroszország sajátos piacgazdaság. A szerző kifogásolja, hogy a 2008-ban elfogadott külkapcsolati stratégiát a kormány nem terjesztette be az Országgyűlés elé (384. o.). A tény igaz ugyan, és az eredeti szándék valóban arra irányult, hogy a Parlament fogadja el a dokumentumot. Ennek azonban akkor van értelme, ha a dokumentum mögött nemzeti egység jelenik meg, nem pedig akkor, ha azt (szerencsés esetben egyszerű többséggel) épphogy sikerül átszusza- kolni a törvényhozáson, miközben az ellenzék ezt az alkalmat (is) csak arra használja, hogy folytathassa a kormány szapulását. Mivel 2008-ban már - még megszépítve is - csak nagyon kevés ügynek volt esélye a nemzeti konszenzusra, így hát pragmatikus és politikailag érthető döntés született. A könyv Magyarország európai uniós csatlakozási folyamatáról úgy véli, hogy az „másfél évtizedig elhúzódott", mivel az EU tömbösítette a felvételt (391. o.). Ez a megállapítás - meggyőződésem szerint - téves szemléletet tükröz. Nevezetesen: azt sugallja, mintha másfél évtized történelmileg hosszú idő lenne, és egyben azt, hogy Magyarország már (jóval) korábban is készen állt volna a tagság feltételeinek teljesítésére. Egyrészt történelmileg másfél évtized nagyon rövid idő. Sőt, éppen az okozhat meglepetést, hogy ilyen rövid idő alatt sikerült a váltóállítás. Másrészt, mint láthatjuk, Magyarország teljesítménye - bár a szerző szerint csak a csatlakozást követő első években (379. o.) - nem volt különösebben fényes. Következésképpen a tagság a legalább hatvan év „demokráciaszünet" és a piacgazdaság nélküli több mint negyven esztendő után még rendkívül korainak is mondható. Az új tagok problémái - lett légyen szó a demokratikus intézmények működéséről, az emberi jogok helyzetéről, az igazságszolgáltatás függetlenségéről vagy a cégek közötti hátrányos megkülönböztetésről - pedig aligha erősítik a régi tagok meggyőződését, hogy már korábban ki kellett volna bővíteni az Uniót. 2012. tél 231
