Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 4. szám - TÖRTÉNELMI VISSZATEKINTÉS - Pritz Pál: 20. századi szomszédaink - némi történeti visszapillantással
Pritz Pál * Summa summarum: hadakoztunk bár nem keveset szomszédainkkal a feudalizmus évszázadaiban, mégis nyomasztóan vészterhessé a modern nemzetállammá fejlődés időszakában váltak a kapcsolatok. Bár az egyes országok történetírása ugyanazt a históriát túlnyomó hányadában a süketek párbeszédeként adja elő, abban aligha lehet vita, hogy ebben a térségben a magyarság lépett elsőként a nemzetté válás útjára. És jóllehet, a mohácsi csatavesztés korszakos jelentőségét nem okos dolog relativizálni, az mégis bizonyos, hogy az ország függetlenségéért, a Habsburg-birodalmon belüli mennél nagyobb önállóság megőrzéséért hozott rengeteg véráldozat komoly eredménnyel járt. Az 1867. évi kiegyezéssel megszületett Osztrák-Magyar Monarchia a magyarság számára társnemzeti pozíciót eredményezett. Mindebből (bármennyire vitassák is) értelemszerűen az következik, hogy a magyar nacionalizmus védekező nacionalizmus volt. Hiszen (még ha ezt magyar oldalról sokan képtelenek is voltak belátni) az igen előnyös pozíció megvédéséért folyt alapvetően a harc. Jóllehet a térség igencsak eltérő fejlettségi szintű nemzeti-nacionalista erői a politika világában még jó ideig markánsan fogják hallatni a hangjukat, s ennek természetesen úgy a belpolitikában, mint a szomszédsági politikában meglesznek a nem éppen előre vivő következményei, mellettük azonban már hosszú ideje kedvező adottságaik vannak a szupranacionális törekvéseknek. Ezek a föderáció útját egyengetik. Azt a föderációt, amelynek eszmei gyökérzete igen messzire nyúlik: Martinovics Ignác, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Jászi Oszkár, Ottlik László, Szegedy-Maszák Aladár neve említhető-említendő. Ezek a tervek - bőséges okok folytán - rendre elbuktak. A történész természetesen tudja, hogy a históriában az értelem szava szokott a leghalkabban szólni. Sokkal inkább az érdekek, az érzelmek, a vak indulatok, az előítéletek súlya szab irányt. Az értelem, az összefogás leginkább a romeltakarítási szakaszban szokott nagyobb térhez jutni. Lehet, hogy most is így lesz, s utódaink megérhetik, hogy Európa népei gyarmatai lesznek azoknak az országoknak, melyeket hajdan Európa egyes nemzetei gyarmatosítottak. Ám annyit a legpesszimistább szemlélő is megkockáztathat, hogy ilyesminek nem szükségszerűen kell bekövetkeznie. Jegyzetek 1 A szlovákok nálunk laktak 1918-ig. Ekkortól, majd 1945-től csehszlovákokként lettek a szomszédaink. 1939-től 1945-ig, majd 1993. január 1-jétől van önálló államuk. Az első időszak függetlenségét a hitleri Németország erősen korlátozta. 2 Vermes Gábor: „Tisza István". In: Nagy képes millenniumi arcképcsarnok (szerk. Rácz Árpád). Budapest: Rubicon, 1999. 264. o. 3 Horvát-Szlavónország nélkül a Magyar Királyságnak 1880-ban 1.800.000, a századfordulón kereken kétmillió (egészen pontosan 1.999.060), 1910-ben pedig 1.900.000 magát németnek valló polgára volt. Az első az akkori lakosság 13, a második 11,9, a harmadik pedig 10,4%-át jelentette. Lásd: Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest: Osiris, 2010.49. o. 134 Külügyi Szemle
