Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2012 (11. évfolyam)
2012 / 1. szám - AZ "ARAB TAVASZ" ESETTANULMÁNYAI - Jungbert Béla: Az "arab tavasz" és Jordánia: revolúció helyett evolúció
Jungbert Béla téve ugyanakkor az Arab Ligához, valamint a stratégiai jelentőségű és érzékenységű, heterogén szomszédságához kötődő vállalásaiból és érdekeiből származó összes, egymással nem mindig koherens kihívásnak. Paradox módon, eddig éppen a rezsim sérülékenysége és törékenysége erősítette az egyensúly fenntartásához fűződő érdekeket, belső és külső garanciákat. Jordánia a Nyugat szövetségeseként az elmúlt években szerepet vállalt az iszlám alapú terrorizmus feltartóztatásában, miközben kiszámítható biztonsági zóna volt Izrael, Szíria, Irak, Szaúd-Arábia és Egyiptom között. Közvetítő szerepet játszott a közel-keleti békefolyamat előmozdításában is. A természeti erőforrásokat nélkülöző, alapvetően szegény ország sérülékeny gazdasága rendkívüli mértékben ráutalt a külföldi segélyekre. Az elsődleges külső szereplő minden területen továbbra is az USA. Az amerikai gazdasági és katonai segély összege erre az évre is több mint félmilliárd euró.1 Az USA azonban valószínűleg ugyanúgy, azonnal cserbenhagyná II. Abdullahot is, ahogyan tette ezt Hoszni Mubárakkal, amennyiben a forradalmi erők, köztük a hangadó iszlamisták forradalmi hevületükben ezt követelnék. A második szereplő pedig - a jelentős pénzügyi segélyek révén - a Perzsa-öböl térsége, elsősorban Szaúd-Arábia.2 Az arab tavasz hatása kapcsán, a tervezett politikai és intézményi reformok terén meghatározó az Európai Unió szerepvállalása is. Az európai szomszédságpolitika keretei között az Európai Unió mindig is megkülönböztetett figyelemmel kísérte és támogatta Jordánia útkeresését és stabilitását, ezt szolgálta maga a társulási szerződés, majd pedig a „megerősített státusz"3 megajánlása is. Az EU-s pénzek projektfinanszírozás formájában, elsősorban a tagállamoktól érkeznek, kétoldalú megvalósításban. Brüsz- szelből azonban mostanában arra figyelmeztetnek, hogy mielőtt még túl késő lenne - azaz itt is a rezsim elleni lázongások törnének ki -, az EU Task Force4 sokat segíthet a „reformálásban" annak a II. Abdullah királynak, aki 1999. évi trónra lépése óta éppen a modernizáló uralkodó képét akarta magáról kialakítani. Ez azonban már aligha fog neki sikerülni. Meghatározó donorként az EU világossá teszi, hogy számára Jordánia támogatásának biztosítása és a király hitelességének megítélése egyaránt az átfogó, demokratikus reformok azonnali életbe léptetésétől függ. A kondicionalitás értelmében pedig csakis a feltételek arányos és eredményes teljesítése függvényében lehetséges elkezdeni gondolkodni például az Ammán által annyira kívánt szabadkereskedelmi megállapodásról és más ösztönzőkről. A rezsim azonban szemmel láthatóan nehezen viseli azt, hogy az EU követési és megvalósulási monitoring mechanizmussal, valamint a hazai civil szervezetek aktiválásával akarja kísérni a reformokat. A változások késleltetésének magyarázataként felhozott, visszatérő jordániai kifogást - a törvényszövegezési és hatásvizsgálati szakértői bázis hiányát - az EU intenzív szakmai projektekkel kész kompenzálni. 168 Külügyi Szemle
