Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Kiss J. László: Euróválság és intézményi hatalom: változások a német EU-politikában
Kiss J. László a korábbiaknál is hangsúlyosabb átmenetét jelenti a geopolitikából a geoökonómia irányában. Ez a lehetőség tehát azt is magában foglalja, hogy az európai Németországnak „motorként" kell működnie, annak érdekében, hogy az unió gazdaságát még erőteljesebben a világpiac irányában mozdítsa el, feltéve, hogy más országok is ezt kívánják, és képesek ennek érdekében nemzeti erőfeszítéseket tenni. Az euróválságban a Németország európai szerepéről jelentkező narratívák egy sora a „német kérdés" logikáját újította fel. Az elemzések címei - „Mennyire tekinthető még európainak Németország?",44 „Miért szeretett ki Németország Európából?" - önmagukért beszélnek.45 Ez a felfogás Németországot nem egyszerűen euroszkeptikus vonásokkal ruházta fel, hanem inkább arról beszélt, hogy Németország „megcsömörlött Európától". Thomas de Maziére, német belügyminiszter külföldi tudósítókat tájékoztatva arról beszélt, hogy elmúlt az olyan idő, amikor minden nagy elképzelés Franciaország nevéhez fűződött, és a németeknek nem volt más feladatuk, mint az, hogy készségesen fizessék az európai számlát. Németország megcsömörlött attól, hogy mind többet fizessen az unió költségvetésébe, és az európai szolidaritásra hivatkozva a német adófizetők más országok mulasztásaiért vállaljanak felelősséget.46 A kialakult helyzet számos elemzőben a németkérdés hagyományos történelmi dimenzióját idézte fel. Németország a történelemben ugyanis mindig túlzottan nagynak bizonyult ahhoz, hogy csupán az európai államok egyike legyen, ám sohasem volt elég erős, hogy a kontinensen tartós hegemóniát gyakoroljon. Az európai integráció és az Európai Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) megoldani látszott ezt a dilemmát, és stabil egyensúlyi helyzetet ígért, jóllehet az EMU-ban - ha kevésbé láthatóan is - „felhígulva" megmaradt a német dominancia, és ez a közös európai valutában és a német stabilitási politika szabályait megtestesítő Európai Központi Bank (ECB) rendszerében elfogadottá is vált. Ám a maastrichti szabályok fellazulásával és a görög válsággal éppen ez az egyensúlyi helyzet látszott megkérdőjeleződni, s ezzel egyesek számára a német gazdasági és pénzügyi erőn alapuló, Maastricht előtti aszimmetria tért vissza, amelynek megszüntetése a francia politika központi célkitűzése volt.47 Soros György és más kritikusok arról értekeztek, hogy az euróövezet zavarai nem csupán abban keresendők, hogy az euró a politikai unió megvalósulása nélkül „befejezetlen valuta", hanem abban a német magatartásban is, hogy az unió legnagyobb és leghitelképesebb gazdasága saját preferenciáit kényszeríti a gyengélkedő tagállamokra. Ennek következtében az eladósodott tagállamokban a német stabilitási kultúrát tükröző szigorú költségvetési politika megvalósítása még sikeres is lehet ugyan, ám az antiinflációs politika egy lefelelő menő deflációs spirált hoz mozgásba, amely akadályozza a versenyképesség javulását, és növekedés hiányában a már meglévő adósság relatív súlyát tovább növeli.48 56 Külügyi Szemle
