Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
Deák András Ebből kifolyólag, egészen 1973-ig nagyon nehéz egységes közel-keleti vagy egységes külső olajpolitikáról is beszélni. Pusztán szektorális szempontból az amerikai magatartás tele volt ellentmondásokkal. Az Amerikai Egyesült Államok az olaj miatt vállalt stratégiai szerepet Szaúd-Arábiában, kisebb mértékben Kuvaitban, miközben az iráni koncesszióba sokkal inkább a szovjet térnyerés lehetősége és a brit fennhatóság megrendülése miatt kellett cégeit belekényszerítenie. Venezuela és a többi monarchia esetében közbenjárt és együttműködött a royaltyrendszer átalakításában és a helyi kifizetések növelésében, Moszadek nacionalizációja esetében az annak ellentmondó stratégiai megfontolások ellenére jóváhagyta a nagyvállalatok bojkottját. Az arab-izraeli konfliktusok során Izraelt támogatta, de közben a helyi ellentétekre támaszkodva sikeresen semlegesítette az Öböl menti monarchiák enervált embargóit. Végezetül saját kistermelőit támogatta importkvótákkal és vámokkal 1959-től kezdődően, jelentősen le- csökkentve a latin-amerikai importot és kizárva a közel-keleti olajat a piacáról, kritikus lökést adva ezzel az OPEC létrejöttéhez. Mindez azt bizonyítja, hogy az amerikai szektorális hegemónia olyannyira biztos lábakon nyugodott, annyira magától értetődő volt, hogy nem volt szükség a külkapcsolati rendszerben külön ezzel foglalkozni. Az olaj mint különálló amerikai érdek folyamatosan vesztett külpolitikai jelentőségéből az ötvenes és hatvanas években, egyre inkább újra a nagyvállalatok ügyévé vált. Ennek egyik oka a „koncessziók felívelő életpályája" volt. Az olajipar adta az uralkodóházak szinte egyetlen jövedelmét mind Szaúd- Arábiában, mind Kuvaitban. Ez bőséges és rohamosan növekvő bevételeket jelentett, miközben a szektort aligha tudták volna helyi szaktudással üzemeltetni. Ennyiben Moszadek esete az olajbojkottal figyelmeztető példa volt az elkövetkező húsz évben. Az olajbevételek fontos legitimációs érvet képeztek, főleg ott, ahol annak kitermelése később kezdődött. Nem véletlen, hogy Ibn Szaúd az olajból fakadó gazdagságot merte szembeszegezni a cionizmussal való aktív szembenállás érve ellen, mint amely lehetővé tette, hogy Szaúd-Arábia mint „erős és erősebb nemzet, jobban tudja segíteni a szomszédos arab államokat a zsidó követelésekkel szembeni harcukban".16 Ez nem jelentette azonban azt, hogy már a kezdetektől fogva ne lettek volna nacionalizációs vagy annak irányába mutató törekvések a fogadó országokban. A járadékelosztás, a helyi szakértelem növelése, a participáció és a tulajdonrészek kérdésében, a helyi termelési szintek kialakításában az első pillanattól kezdve folyamatos volt a feszültség a nagyvállalatok és a helyi uralkodó osztály között. Ezt tovább fűtötték az „új érkezők" - a felemelkedő amerikai és európai, japán vállalatok -, amelyek rendszeresen ráígértek a korábbi feltételekre és gyengítették az amerikai nagyvállalatok lobbierejét. Ä hatvanas évek végére már mintegy háromszáz különféle cég volt jelen az OPEC-országokban, a legnagyobb választékban épp Líbiában, ahonnan Kaddáfi hatalomra jutása után elindította az „olajárlavinát". Mindazonáltal, a hatvanas évek végéig egyértelműen kínálati piac (buyers' market) volt az olajé, magas szintű és kitartó 46 Külügyi Szemle
