Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Deák András: A sérülékeny hegemón. Energiafüggőség és érdekérvényesítés az amerikai külpolitika rendszerében
Deák András Az amerikai készletek konzerválásával és külföldi termelési lehetőségek felkutatásával, egyfajta foreign oil policy kialakításával kapcsolatosan stratégiai szintű egyetértés volt a PAW kormányzati és üzleti szereplői között. Ugyanakkor érdemi ellentétek jelentkeztek a megvalósítás mikéntjét illetően. Ickes, a vezérkar és szinte a teljes katonai adminisztráció a brit példa szerint, állami aktívákon keresztül szerette volna biztosítani Latin-Amerika és a Közel-Kelet koncesszióit. Ickes számára már 1943-tól egy Szaúd-Ará- biában kialakítandó amerikai stratégiai tartalék élvezett elsőbbséget, amit valamilyen formában mindenáron kormányzati ellenőrzés alatt kívánt tartani (Petroleum Reserves Corporation), nem kis frusztrációt okozva a cégeknek. Ehhez képest az elnöki adminisztráció és a külügyminisztérium elegendőnek tartotta a nagyvállalatok jelenlétét és a piaci mechanizmusokat. A merkantilista alternatíva egy termelők közti, egyezményes alapú globális és adminisztratív készletgazdálkodás lett volna. Ez főleg Nagy-Britan- niát érintette az adott időszakban, hiszen az Egyesült Államokon kívül más államnak nem volt globális szinten meghatározó, saját tulajdonban levő termelőkapacitása.12 Mint a háború alatt lezajlott legtöbb stratégiai vitának, ennek is a náci Németország és Japán legyőzése, illetve Truman elnöksége vetett véget. Harold Ickest 1946 elején leváltották, míg az olajellátás stratégiai kérdése az elkövetkező évtizedben fokozatosan háttérbe szorult. Ezzel a közvetlen kormányzati szerepvállalás gondolata is lekerült a napirendről, átadva a helyét kooperatívabb és a nagyvállalatokat előtérbe helyező megközelítéseknek. Mint a 2. ábrából látható, ez utóbbiak a negyvenes évek második felében hatalmas készleteket tudtak feltárni és saját készleteik közé emelni, legfőképpen Szaúd- Arábiában. Ebben az időszakban sikerült kialakítani Szaúd-Arábiával és a térség többi termelőjével a „háború utáni olajrend" intézményi kereteit: a térség uralkodóinak nyújtott amerikai adókedvezmények rendszerét, megerősítették a koncessziós szabályozást, 1950-ben átadták az ún. Transzarab Vezetéket (TAP), amely az új mezők olaját jutatta el a Földközi-tengerhez, hogy segítse az újjáépülő Európa amerikai cégek általi ellátását a Közel-Keletről. Főleg ez utóbbinak volt stratégiai jelentősége a kibontakozó hidegháború viszonyai közepette. Bár Európa energiaellátását közel 90 százalékban szénből fedezték, mind a német, mind az angol szénbányászat súlyos károkat szenvedett a háború alatt, szakszervezeteik gyakran kommunista befolyás alatt álltak, miközben a korábbi kelet-európai olajexport ellehetetlenült. A Marshall-terv legnagyobb tételét, csaknem 10 százalékát az olaj és olajtermékek adták, 1948 áprilisa és 1951 decembere közt az amerikai cégek által Európába szállított olaj több mint felét innen finanszírozták.13 Washington tervszerűen törekedett az amerikai cégek új közel-keleti koncesszióit Európa ellátására fordítani. Az 1948 áprilisában a Kongresszus által jóváhagyott Gazdasági Együttműködési Törvény 112. pontja egyértelműen kimondta, hogy „ezen a jogcímen jutatott olajat és olajtermékeket a lehető legnagyobb praktikus mértékben az Egyesült Államokon kívüli forrásokból kell fedezni".14 Ez illeszkedett a korábbi konzervációs doktrínába, miszerint az amerikai készleteket a jövőben óvni kell, mindenképpen csökkenteni kell 44 Külügyi Szemle
