Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 3. szám - AMERIKAI HEGEMÓNIA ÉS NEMZETKÖZI REND - Magyarics Tamás: Az unipoláris rend menedzselése. Az Egyesült Államok hegemóniája a hidegháború után
Az unipoláris rend menedzselése arra a következtetésre jutottak, hogy számukra az amerikaiak hegemóniája jelentős előnyökkel jár; másrészt, létezett egy olyan fenyegető külső erő, amelynek elrettentése Washington közreműködése nélkül lehetetlen lett volna.2 Az 1991-et követő évek paradoxonja az Egyesült Államok számára abban rejlett, hogy a világ különböző pontjain keletkező hatalmi vákuumok révén földrajzilag jelentős mértékben kitárult előtte a tér. Washington úgy döntött, hogy ezt a geopolitikailag előnyös helyzetet a lehető legjobban kihasználja, és megpróbálja betölteni a megüresedett vezetői szerepet. Az amerikai befolyás globalizálására irányuló törekvések ellentmondásosak abban az értelemben is, hogy az „amerikanizáció" magában rejtheti a Pax Americana bukásának csíráit. így azzal járhat együtt, hogy az USA a „régi" hegemón szférájához tartozó államoknak már nem tud annyi előnyt nyújtani, mint korábban; erőforrásait sokkal nagyobb körben kell megosztania. S noha nem beszélhetünk egyszerű „nulla összegű játékról" ebben az összefüggésben, az mindenképpen igaz, hogy a rendelkezésére álló erőforrások és az új kötelezettségek nem álltak egyenes arányban egymással, s sok esetben át kellett csoportosítania őket. Ott, ahol Washington megpróbálkozott az egyenletesebb tehermegosztással - elsősorban a NATO-n belül -, a szervezet tagjainak többsége által kivett ún. békeosztalék (azaz a védelmi kiadások csökkentése) miatt lényegében kudarcot vallott. A folyamat „képességszakadékhoz" vezetett. Ez az egyik oka annak, hogy az atlanti szövetség jövőjét komoly veszély fenyegeti. A másik ok a közös világkép kontúrjainak elmosódása. A (feltételezett vagy valós) külső egzisztenciális fenyegetés megszűnésével több, kulcsfontosságú állam vezetőinek szemében leértékelődött az amerikai sokoldalú biztonsági védőháló szerepe. A legeklatánsabb példát Németország adja: míg korábban Helmut Schmidt vagy Helmut Kohl a közvéleménnyel szemben is kiállt a washingtoni politikák mellett, addig Gerhard Schröder éppenséggel Amerika-ellenes „kártyával" nyert választást, és - korábban elképzelhetetlen módon -Moszkvával egy oldalra került egy, az amerikaiak számára stratégiai kérdésben (az Irak elleni katonai akció ügye 2003-ban). Harmadsorban, az európai szövetségesek önállósodó külpolitikai elképzelései és katonai képességeik hiányai miatt egyes amerikai vezetők (pl. Donald Rumsfeld) megkérdőjelezték a NATO kohéziós alapját jelentő elveket, és arról kezdtek el beszélni, hogy a „misszió határozza meg a koalíciót". Politikai síkon Richard Perle, illetve John Bolton fejtett ki hasonló nézeteket az ENSZ-szel kapcsolatban, amit egyfajta „demokráciák koalíciójával" kívántak felváltani.3 Amerikai szempontból nézve, ez az atlanti szövetség ún. minimalista felfogását jelenti;4 még általánosabban, a nemzetközi kapcsolatokat tekintve, elmozdulás lehet a „vesztfáliai" „önsegélyező" biztonságpolitika felé. Negyedszer, az Egyesült Államokról a hidegháború idején kialakult „imázs" vagy percepció is megváltozott. A hegemónia fenntartásához, többek közt, szükséges a 2011. ősz 17
