Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Garadnai Zoltán: Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1957-1962). Iratok a magyar-francia kapcsolatok történetéhez (1963-1968)
Könyvekről (1958-1969). Az új alkotmánnyal szilárd belpolitikai hátteret szerző Tábornok alapvető relációkban változtatta meg a francia külpolitikát. Az Egyesült Államok által uralt atlanti kapcsolatokban Franciaország nagyobb önállóságot kívánt elérni, ennek érdekében máig ható döntéseket hozott: Franciaország nekilátott az önálló francia nukleáris erők kifejlesztésének, lazított a NATO-hoz fűződő kapcsolatokon, s kivonult az Északatlanti Szerződés Szervezetének katonai szerveiből. A függetlenség külső támasztékaként normalizálta kapcsolatait a Szovjetunióval, és elismerte a Kínai Népköztársaságot. Bár hatalmas belpolitikai viharokat keltett, a Tábornok az 1962-es eviani egyezménnyel befejezte a gyarmati háborúkat, és elismerte Algéria függetlenségét. E lépésével kivonta Franciaországot a dekolonializációs hullám vitáiból. Az európai színtéren pedig további két, széles körű vitákat gerjesztő lépést tett. 1963. január 22-én aláírta az Élysée-szerződést a fő világháborús ellenséggel, az NSZK-val. Napjainkig ez a dokumentum adja a francia-német együttműködés kereteit, s biztosítja az európai integrációs folyamat előrehaladását. De Gaulle ugyanakkor látványosan megvétózta Nagy-Britannia csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez, mondván, hogy a britek a csatlakozással valójában nem az európai integrációs folyamatot kívánják támogatni, hanem az angolszász befolyást és az amerikai térnyerést akarják növelni a kontinensen. Az új francia külpolitikai irányvonal szerves részét képezte a détente-entente- coopération hármas jelszava is, amely a szovjet tömbhöz való új típusú kapcsolatok kiépítését jelentette. De Gaulle szeme előtt egy olyan Európa képe lebegett, amely túllép a keleti-nyugati tömbök logikáján, sőt közvetítő szerepet fog játszani az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. A Tábornok úgy ítélte meg, hogy az enyhülés folyamata azzal, hogy kiküszöböli a konfrontáció lehetőségét a két rendszer között, egyúttal csökkenti a szemben álló táborok belső kohézióját is. Ily módon pedig tér nyílik az európai államok „nemzeti személyiségének" újraerősödéséhez mind Nyugat-, mind Kelet-Európábán. A gaulle-ista diplomácia a NATO katonai szerveiből való francia kivonulást példaként kívánta a szocialista országok elé állítani a Varsói Szerződéshez, illetve a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatukban. Ez a törekvés adta Párizs külpolitikai törekvéseinek fő irányát a vizsgált évtized alatt, s itt kell keresnünk a magyar-francia kapcsolatok helyét is. A kérdés tehát az, hogy a francia külpolitika szélesebb perspektívájú mozgásiránya hogyan találkozott az 1956-os forradalom szovjet leverése után nemzetközi karanténba került magyar törekvésekkel. Garadnai Zoltán dokumentumkötetének első része az 1957 és 1962 közötti időszakot öleli fel. Ezek az évek a kádári hatalom számára elsősorban a belpolitikai konszolidáció s a szocialista táboron, valamint a nemzetközi kommunista mozgalmon belüli stabilizálás évei. A kapitalista országok tekintetében Magyarország teljes nemzetközi elszigeteltségben volt, s a „magyar kérdés" évente visszatérően került tárgyalásra az ENSZ 204 Külügyi Szemle
