Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - BÉKEFENNTARTÁS ÉS BIZTONSÁG - Vincze Dalma: A NATO átalakuló koszovói jelenléte
Vincze Dalma harminckilencezerre, majd a biztonsági helyzet javulása miatt 2003 júniusára huszonhatezer főre, 2003 végére pedig 17 500 főre csökkent.17 A 2009 júniusában bejelentett „elrettentő jelenlétre" való áttérés megvalósulásaként a KFOR-ban jelenleg (2011. februári adat szerint)18 huszonhárom NATO-tagállam és nyolc partnerország hétezer fővel vesz részt.19 A balkáni és a nemzetközi biztonsági környezet átalakulása A NATO mai koszovói szerepvállalását döntően befolyásolják azok az elmúlt évtizedben végbement változások, amelyek meghatározzák az érintett nemzetközi szereplők (elsősorban Belgrád és Pristina), illetve nemzetközi szervezetek tevékenységét, motivációit és lehetőségeit. A balkáni régióban történt változások közül főként a Koszovó helyzetében történt változásokat, valamint a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságból időközben Szerbia és Montenegró államszövetséggé, majd Szerbia Köztársasággá alakult ország belső és külső viszonyainak átalakulását kell körüljárnunk. A NATO koszovói beavatkozása fontos következményekkel járt a balkáni régióban. A legnyilvánvalóbb változás, hogy beindította azokat a dinamikákat, amelyek végül elvezettek Koszovó függetlenségének 2008. február 17-i kikiáltásához.20 Habár a független állam már régóta a koszovói albánok vágya volt, korábban nem rendelkeztek az ennek kivívásához szükséges katonai eszközökkel és nemzetközi támogatással. A Nyugatnak ezekkel a szecesszionista törekvésekkel szembeni szimpátiája igencsak ingadozott.21 A légi csapások után betelepült nemzetközi igazgatás a státus kérdésének megoldásáig volt hivatott Koszovóban maradni, így a kérdés rendezését az UNMIK kezdetben nem is érintette. A státuskérdés rendezése helyett Michael Steiner különleges képviselő a „standardok a státus előtt" politikájának22 bevezetésével olyan adminisztratív, szociális és politikai célok megvalósítását tűzte ki, amelyek a státusról szóló döntés előfeltételét képezték. Sajnos ez a politika megbukott; a koszovói albánok egyre inkább úgy érezték, hogy az UNMIK inkább akadálya a függetlenségnek, mint eszköze. Ez a frusztráció a 2004. márciusi véres eseményekhez vezetett, amikor a koszovói albánok tartományszerte az ENSZ és a NATO személyzetére támadtak.23 A 2004-es események mind a KFOR szerkezetében és működésében, mind a nemzetközi közösség Koszovóval kapcsolatos stratégiájában változásokat hoztak. A KFOR átalakította jelenlétét, nagyobb hangsúlyt helyezett az információszerzésre, hírszerzésre. Emellett a KFOR-parancsnok vezető szerepe is megszilárdult a különböző nemzeti vezetésű alakulatok irányításában. A KFOR-erők mozgékonysága és reagálóképessége is erősödött.24 Az ENSZ is új stratégiával állt elő, amelynek kezdetét az Eide-jelentés25 jelzi: ez javasolta, hogy a „standardok a státus előtt" politika helyett a nemzetközi közösség 120 Külügyi Szemle
