Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 2. szám - BÉKEFENNTARTÁS ÉS BIZTONSÁG - Vincze Dalma: A NATO átalakuló koszovói jelenléte
A NATO átalakuló koszovói jelenléte szereplők közül a legjelentősebb számú erőkkel (kb. 7000 fő) van jelen ma is Koszovóban. A térség biztonsági helyzetének fokozatos javulása miatt a NATO védelmi miniszterei 2009. június 11-12-i találkozójukon úgy döntöttek, hogy a KFOR fokozatosan csökkenti csapatainak számát, és áttér az úgynevezett elrettentő jelenlétre.4 A csapatcsökkentések természetes következménye, hogy az ország biztonságáért viselt felelősség egyre inkább Pristina kezébe kerül. Jelen tanulmány célja a NATO koszovói jelenlétének, e jelenlét átalakulásának elemzése a függetlenség kikiáltását követő időszaktól kezdve. A tanulmány választ kíván adni arra a kérdésre, hogy a már bejelentett csapatcsökkentések mellett a KFOR várhatóan milyen kihívásokkal szembesül a közeljövőben, ugyanis azok a térség és Koszovó stabilizálásában és az ország államiságának megerősítésében érdekelt nemzetközi szereplők számára is kihívást jelentenek. A NATO koszovói szerepvállalásának kezdete A koszovói válság kezdetének időpontját nagyon sok történelmi eseménynél, dátumnál meghúzhatnánk. A terjedelmi korlátokra tekintettel a NATO-légi csapások kiváltó okainak rövid ismertetését az 1989. február 27-i dátummal kezdem. Ekkor a belgrádi parlament a rendkívüli állapot bevezetésével de facto visszavonta Koszovó tartomány autonóm státusát.5 Az ország alkotmányát 1989. március 28-án módosították, amely de jure szüntette meg a tartományi autonómiákat. Milosevic szerb nacionalista vezető belgrádi hatalomra kerülése óta a tartomány jogi és operatív önállósága folyamatosan szűkült. A nacionalista szerb törekvésekre válaszul jelentkező koszovói tüntetések erőszakos leverése miatt a feszültség egyre nőtt a tartományban. A koszovói politikai vezetők Ibrahim Rugóvá vezetésével passzív ellenállásba kezdtek, és igyekeztek a problémát a nemzetközi politikai életben is láthatóvá tenni. A boszniai háborút lezáró 1995-ös daytoni békét követően a csalódottság egyre növekedett a koszovói vezetőkben, mivel a tartomány sorsának kérdése kimaradt a békeszerződésből, sőt az megerősítette a határok érinthetetlenségét. Ezt követően a koszovói albánok egy része egyfajta radikalizálódáson ment keresztül, amelynek egyik megnyilvánulása volt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (U£K) megerősödése. 1998 februárjától a szerb fegyveres erők és az egyre erősödő U(^K között fellángolt az erőszak. A véres áldozatokkal járó krízissel az ENSZ Biztonsági Tanácsa is elkezdett foglalkozni: a BT 1160., 1199., majd 1203. számú határozata a helyzetet a nemzetközi békére és biztonságra veszélyesnek ítélte, és felhatalmazta a BT-t, hogy a Alapokmány VII. fejezete alapján cselekedjen. A nemzetközi közösség erőfeszítései, szankciói ellenére azonban az erőszak nem szűnt meg. Az Egyesült Államok képviseletében Richard Holbrooke 1998 októberében megállapodásra jutott Milosevictyel, hogy a jugoszláv erők az 1998. februári szintre 2011. nyár 117
