Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - AZ UNIÓ ÉS AZ EURÓVÁLSÁG - Marján Attila: Krízis előtt - krízis után. Quo vadis, Európa?
Krízis előtt - krízis után. Quo vadis, Európa? megalkotásakor tisztázni kell a többi között azt is, hogy a bővítést az európai színvonalú jólét kiterjesztése vagy a regionális stabilitás kiteljesítése eszközének tartjuk-e? Az európai integrációt biztonságpolitikai szándék hozta létre: ki kellett békíteni Franciaországot és Németországot és egy asztalhoz kellett ültetni őket a többi nyugat-európai néppel azért, hogy soha többé ne törjön ki háború Európában. A kísérlet - amelyhez szükség volt Amerika támogatására is - sikerült, ráadásul sosem látott jólét köszöntött be Nyugat-Európában. Ma azonban gyökeresen más a helyzet, az európai centrum sosem volt ilyen stabil és kooperatív, nincs hidegháború, és a háború Nyugat-Európában elképzelhetetlen. Felvetődik tehát a kérdés: kell-e instabilitással küzdő, fenyegető európai perifériaállamoknak teljes jogú tagságot adni azért, hogy stabilizáljuk őket? Vagy inkább ajánljunk szabad kereskedelmet, befektetéseket, célzott támogatásokat? Az unió több irányban is elindulhat: a „kétsebességes Európa", a „rugalmas Európa" vagy a „hálózat Európa" útján. Mind a három modell szakítást jelent a jelenlegi „monolit" Európa-modellel, amelyben egységesen, minden tagra kiterjedően érvényes az összes EU-szabály, és az összes tag részvételével folyik az integráció folyamatos mélyülése. A kétsebességes Európa gondolatával egyre többen játszanak el, legutóbb például Nicolas Sarkozy francia elnök. A koncepció abból indul ki, hogy a mind kiterjedtebb és heterogénebb EU-ban egyre nehezebb az egységes haladási ütemet fenntartani. Ezért azok a tagállamok, amelyek gyorsabban kívánnak és tudnak haladni az integrációval, úgy dönthetnek, hogy saját maguk létrehoznak egy belső „élcsapatot", ahol olyan területeket is közösségi fennhatóságba adnak (például külpolitika, szociálpolitika vagy adózás), amelyeket mások nem hajlandók (esetleg nem képesek). Valami ilyesminek a magjára már ma is találunk példát, gondoljunk csak az euróra vagy Schengenre. Az élcsapat értelemszerűen lehetne akár az eurózóna is. A rugalmas Európa-modell annyiban hasonlít az előzőhöz, hogy kialakulnak olyan „magok", szövetségek, amelyek egy bizonyos területen előrelépnek az integrációban, maguk mögött hagyva a többieket. A részvétel az ilyen magokban is önkéntes és nyitott lenne. A nem elhanyagolható különbség az előző modellhez képest az, hogy itt nem egy „élcsapat" és egy „követő csapat" alakulna ki, hanem több, rugalmas, alkalmi, konkrét ügyekre alapozott partnerség, amelyek sokkal kevésbé lennének intézményesítve, mint a kétsebességes modellben. Ehhez a modellhez egyébként még jelentős jogszabály-módosításra sem lenne szüksége az EU-nak, hiszen már ma is lehetőség van az úgynevezett „megerősített együttműködés" létrehozására a tagállamok között, ha legalább a tagállamok egyharmada részt vesz benne és az együttműködés nyitott marad az összes tagállam irányába. Ez a megoldás jelentheti akár az unió alaptörvényének (alkotmányának) több részre bontását is: egy központi alapszerződésre, amelyet minden EU-tag aláír és további „szektorális" szerződésekre, mint például „belügyek", „külügyek", „euró", amelyek aláírása opcionális lenne a tagok részéről. Ez a fajta 2011. tavasz 23
