Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2011 (10. évfolyam)
2011 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Péczeli Anna: Bob Woodward: Obama háborúi
Bob Woodward: Obama háborúi és a korábbi Bush-korszak között. Számomra ugyanis rögtön Woodward egy korábbi, A támadás terve című könyve rémlett fel, hiszen ebben az alkotásban hasonló részletességgel követhettük végig az iraki invázió előkészítése kapcsán kirajzolódó „Colin Powell és a diplomáciai megoldás" versus a „Dick Cheney és Donald Rumsfeld vezette katonai álláspont" majd másfél éven át húzódó belpolitikai csatározását. Jelen esetben azonban érdekes volt látni, hogy nem a klasszikus belpolitikai törésvonalak mentén rajzolódtak meg a különböző táborok. Ezúttal ugyanis a külügy és a hadügy egy oldalon foglalt állást, és alapvetően az alelnök vállalta fel az ellenzők csoportjának vezetését. Emellett viszont a Nemzetbiztonsági Tanács is kettészakadt, és a külügy és hadügy mellé felsorakozó Jones-szal szemben a tanács több prominens tagja az alelnök mögé állt. Az első tábort tehát Gates, Mullen, McChrystal, Jones és Clinton alkotta, akik támogatták a tábornok által felvetett újabb 40 ezer fős csapatnövelést, stratégiai szempontból pedig inkább az Irakban jól bevált felkelés elleni (counterinsurgency, COIN) stratégiát pártolták, amely nagyobb hangsúlyt fektet a civil lakosság védelmére. Velük szemben a második táborba Joe Biden, Tony Blinken, Tom Doniion, Lute tábornok, John Brennan (helyettes nemzetbiztonsági tanácsadó a terrorellenes kérdésekben) és Denis McDonough (a Nemzetbiztonsági Tanács kabinetfőnöke) tartozott. Ok kitartóan ellenezték a McChrystal által kért 40 ezer fős csapatnövelést, és elsősorban az alelnök által kidolgozott „terrorelhárítás plusz" (counterterrorism plus) stratégiát pártolták. Ennek a lényege egy kisebb számú csapatnövelés volt (nagyjából 20 ezer fő), amellyel az Afganisztánban állomásozó amerikai és NATO-erők képesek lettek volna kordában tartani a tálibokat, és egyúttal képesek lettek volna megakadályozni, hogy az al-Káida visszatérjen az országba. Szerintük ugyanis a csoport legfőbb bázisai 2001 óta fokozatosan átkerültek a szomszédos Pakisztánba, amely éppen ezért stratégiájuk fókuszát képezte volna. A gyakorlatban mindez a Bush-kormány által megindított, robotrepülőgépek vezette (drone) támadások, illetve a határon átnyúló titkos akciók kiterjesztését jelentette volna. Az elnök mindeközben két tűz közé szorulva igyekezett minél több opciót kicsikarni embereiből, hogy azok közül megtalálhassa a legideálisabb döntést. Az első „opciót" Gates vetette fel: egy 30 ezer fős (3 dandár) csapatnövelést javasolt, arra alapozva, hogy a 2009-es naptári évben többet már egyébként sem lehetne felkészíteni. Ezzel tulajdonképpen egyfajta kompromisszumot talált a két tábor elképzelései között. Gates azonban egy újabb ötezer fős csapatnövelést tervezett a következő évre, amelyet tervei szerint szintén ötezer fővel egészítenének ki a NATO-szövetségesek - ezzel lényegében megvalósítva az általa is legjobban preferált McChrystal-féle 40 ezres tervet. Az opciók első bemutatására végül november elején került sor. Az első opció egy teljesen abszurd 85 ezer fős csapatnövelést vázolt fel. Ezzel kapcsolatban gyakorlatilag percek alatt teljes egyetértés alakult ki a két tábor között, és megállapodtak, hogy mindez teljesen megvalósíthatatlan, és kár is rá időt pazarolni. A második opció a 2011. tavasz 193
