Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - AFRIKA - Besenyő János: Az Afrikai Unió által vezetett misszió (AMIS) tapasztalatai Darfúrban: afrikai problémák afrikai válaszokkal?
Besenyő János fedtek fel, azt kockáztatták, hogy a vízumuk lejártakor nem kaptak ismételt belépési és tartózkodási engedélyt Szudánba, így pedig a munkájuk is meghiúsul. Számos esetben a segélyszervezetek számára kért vízumokat és egyéb engedélyeket a szudáni kormányhivatalnokok visszatartották vagy éppen „elveszítették". Sokszor azonban még a látszattal sem törődtek, és amikor az ENSZ Humanitáriánus Ügyek Koordinációs Irodájának (OCHA) helyettes vezetője, Jan Egeland elítélte a kormányt, azonnal visszautasították a vízumkérelmét, ezért a diplomata nem tudott eljutni Darfúrba.27 A szudáni kormányzat halogató, a békefenntartókat és a darfúri menekülteken segíteni akarókat hátráltató taktikáját még hosszasan lehetne tárgyalni. A lázadó csoportok tevékenysége Nemcsak a khartoumi kormány együttműködésének hiánya ásta alá a békefenntartó műveletet, a különféle, sokszor egymással is harcban álló lázadó frakciók tevékenysége sem segítette elő a békés rendezést. Noha a hírek többnyire a kormánycsapatok és az arab milíciák kegyetlenkedéseiről szóltak, de a lázadók sem kímélték a polgári lakosságot. Több esetben ugyanúgy ke- gyetlenkedtek, mint azok, akik miatt korábban ők is elmenekültek otthonaikból. Ebben a szituációban a békefenntartók egyik legsúlyosabb gondja az volt, hogy megkülönböztessék egymástól a „jó és a rossz fiúkat". Elmondható, hogy a konfliktus minden résztvevője - még ha eltérő szinten is - hibáztatható volt a kialakult állapotokért. A két legjelentősebb lázadó frakció, az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (JEM) és Szudáni Felszabadító Mozgalom/EIadsereg (SLM/A), az elmúlt években többször is ki- sebb-nagyobb csoportokra bomlott, s ezek nemcsak a külső ellenség, hanem egymás ellen is gyakran fegyvert fogtak, illetve támadásokat indítottak a szemben álló frakciók hátországának számító népcsoportok ellen is, így ismét csak a civilek szenvedték el a harcok következményeit.28 Jan Pronk, az ENSZ főtitkárának szudáni különleges megbízottja a Biztonsági Tanácsnak tett egyik 2005-ös jelentésében megemlíti, hogy a lázadók támadásokat intéztek az AMIS katonái és rendőrei, illetve a humanitárius konvojok ellen, és több segélymunkást is elraboltak, s csak váltságdíj fejében engedték el őket.29 Természetesen az ezeket a bűncselekményeket végrehajtó lázadók mindent tagadtak (még akkor is, amikor nyilvánvaló bizonyítékaink voltak ellenük), és a kormánycsapatokat vádolták az atrocitások elkövetésével. A helyzet 2005 nyarára oly mértékig súlyosbodott, hogy maga az ENSZ-főtitkár ítélte el a lázadó csoportok önkényeskedését, és felszólította őket a békefenntartókkal való együttműködésre.30 A lázadókat azonban nem hatotta meg a főtitkári dörgedelem, a Jebel-Mara- hegységben található erődjeikből továbbra is támadásokat intéztek mindazok ellen 98 Külügyi Szemle
