Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: Csizmadia Sándor-Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés
Csizmadia Sándor-Tarrósy István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés egyetlen egységes nemzetbe történő tömörítése volt, ott, ahol az afrikaiak az etnicitás alapján alakították ki identitásukat, nem pedig a területhez tartozásuk alapján, ahogy a dekolonizáció során ténylegesen megtörtént az új kvázi „nemzetállamokhoz" történő csatlakozás folyamatában. Meggyőző a szerzőnek az az álláspontja, miszerint a kolonializmus a kontinenst nemcsak államszerű területekre osztotta fel, hanem a gyarmati korszak során három külső kulturális szférát - a frankofónt, az anglofónt és a luzifónt - építette ki a gyarmati hatalmak nyelvi befolyása alapján, amely aztán a függetlenségi korszakban egyfajta kulturális alapú irányítási módszerként továbbra is fennmaradt. Paradoxnak tűnő módon a függetlenségi küzdelem vezetői a kolonializmus idején kiépített államalakulatok fennmaradását szorgalmazták. A vezetők az idegen uralom alól akartak felszabadulni, de nem akartak államot a „nemzetüknek", ehelyett átvették a gyarmatosítók által kialakított államot, s ezzel együtt elfogadták az önkényes határokat. Ez az a pont, ahol a gondolati fonalat Csizmadia Sándor az Afrikai államhatároktól a határtalan Afrikáig című gondolatébresztő tanulmányában felveszi és „a globalizáció integratív és dezintegratív logikái és dinamikái" mentén az afrikai egység, a pánafrikanizmus és a gyarmati megosztottság fennmaradása, a „föderalista Afrika" és az „államok Afrikájának" ellentéteinek összefüggésében elemzi az Afrikai Egységszervezet (AESZ) fejlődését. Az AESZ az afrikai államok együttműködésének és nem azok integrációjának az eszközévé vált, ahogy a Nagy-Tavak Országai Gazdasági Közösségének sem sikerült egy integrációs közösséget létrehoznia a két nagy régiós tömörülés - a Közép-afrikai Államok Gazdasági Közössége és a Kelet- és Dél-Afrika Közös Piaca - találkozási pontján. A szerző tanulmányát az Afrikai Egységszervezetet felváltó Afrikai Unió elemzésével zárja, amelyet 2002-ben politikai integráció felgyorsítása érdekében hoztak létre, s egy olyan integrális föderalizmus lehetőséget rajzolja fel, amely a hatalmat egy hármas szintű föderációnak, a nemzetiségek, az állampolgárok és a régiók (kistérség, szülőföld) föderációjának a logikája szerint osztaná meg. Csizmadia tanulmányában az államkudarc jelenségeivel is foglalkozik, s erre Afrika, különösképp a szubszaharai államok világa különösen alkalmas empirikus kutatási terület. Szerinte az államkudarcoknak számos okuk van, közöttük a gyengének vagy neopatrimoniálisnak minősített állam hatékonyságának hiánya, valamint a tekintélyuralmi rezsimek és azok gyakorlata, nem kevésbé az a körülmény, hogy az afrikai állam a gyarmati állam vagy a nyugati állam másolata, ezért ilyen módon az egyik alapvető ok a nyugati állammodell követésében, a „politikai és közigazgatási mimetizmusában" rejlik. A szerző szerint az afrikai politikai rezsimek önkényuralmi jellege, ha részben össze is függ a gyarmati örökséggel, mégsem magyarázható kizárólag annak továbbélésével, mivel ezek a rezsimek gyarmatosítás nélkül sem lettek volna demokratikusak, szinte semmi nem predesztinálta őket a politikai demokráciára, még a hidegháború nemzetközi rendszere sem. 2010. tél 171
