Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - MAGYARORSZÁG ÉS KELET-KÖZÉP-EURÓPA - Terényi János: Közép-Európa a magyar külpolitika optikájában
Terényi János Óvakodnunk ildomos a félrevezető nosztalgiától, amely a 19. és a 20. század fordulója szellemi pezsgésének, a kávéházak világának, az etnikumok együttélésének és a multikulturalitásnak a megidézésén, de az akkori valóságot megszépítő messzeségbe helyező utánérzéseken alapul. Úgyszintén naivitás lenne az uniós csatlakozás és a megkívánt, új regionális modus vivendi létrejötte között valamiféle eleve elrendeltetett automatizmusban bízni. A 20. század rombolásai súlyos nyomokat hagytak Közép-Európa arculatán. Az első világháborút lezáró békerendszer által életre hívott nemzetállami fikció - annak ellenére, hogy nem eredményezett valódi megbékélést a térségben - túlélte mind a második világháború, mind pedig a hidegháború utáni átrendeződéseket, s a jelek szerint az Európai Unió bővítése sem semlegesítette a szűk horizontú nemzetállami reflexeket. A térség összetett etnikai mozaikja a holokauszt és az aliják, a németek millióinak erőszakos kitelepítése, a délszláv polgárháborúkban elkövetett etnikai tisztogatások stb. következtében sokat vesztett komplexitásából. A trianoni határon kívüli magyar közösségek összlétszáma az áttelepülések és az asszimilációs nyomás eredményeképpen hozzávetőlegesen egymillióval csökkent. A múlt évszázad viharai „szétfújták" - de legalábbis erősen megtépázták - Közép-Európa sajátos kulturális egységét; a térség nemzeti kultúrái magukon viselik az egymástól való társadalmi és szellemi eltávolodás máig ható következményeit. A német nyelv regionális léptékben ható kulturális összekötő szerepe elhalt, Közép-Európa nagyvárosai lényegében megszűntek a többnyelvű együttélés élettereként létezni. Közép-Európa mint „összetartó közeg" nemcsak társadalmi és kulturális, hanem gazdasági és politikai síkon is képlékeny. A sorsközösség és a megosztottság ellentmondása végigfut a régió modern történelmén. A térségbeli nemzetek közötti viszony e paradoxonjára 1946-ban - a 20. század első felének fájdalmas tapasztalásai nyomán - mutat rá Bibó István: „...sors- és jellembeli azonosságuk mellett is eddigi életükben összefogó történelmi élmények és helyzetek nem jöttek létre."51984-ben írt, nagy hatású esszéjében Milan Kundera „a saját sorsából kizökkent" Közép-Európa - újfent fájdalmas - sorsából, éppen a „nagy közös helyzetek" történelemformáló hatásából von le előre mutató következtetést a térség összességére nézve: Közép-Európa nemzetei „a szolidaritás hiánya, az elszigeteltség és az önmagukba zártság ellenére is közös nagy egzisztenciális tapasztalatok részesei."6 A szovjet uralom és a kommunista éra közösen viselt terhe, majd pedig a rendszerváltozás eufóriája és az EU-csatlakozás új távlatokat nyitó élménye mégsem hozta magával a regionális összetartozás-tudat minden eddigi bizalmatlanságot és gyanakvást felülíró, a politikai és a társadalmi mélyrétegekig lehatoló megerősödését; a „Kleinstaaterei" széthúzó hagyományai és mechanizmusai tovább hatnak. A posztkommunista átmenet a térség országainak jelentős részében renacionalizációs tendenciákat hívott életre, s ezek Csehszlovákia és Jugoszlávia esetében a meglévő állami struktúrák - teljesen más körülmények között végbemenő - felbomlását is ma6 Külügyi Szemle
