Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - J. Nagy László - Koroncz Ágnes: Spanyolország és a Maghreb-térség
/. Nagy László - Koroncz Agnes A 2004-es választásokat a szocialisták nyerték meg Spanyolországban. Jósé Luis Rodriguez Zapatero miniszterelnök beiktatásakor hangsúlyozta, hogy - a korábbi évekkel ellentétben - a spanyol külpolitika prioritása a két hagyományos térség, Dél- Amerika és a Mediterráneum lesz, ahol az első számú észak-afrikai partner Marokkó. A miniszterelnök már a megválasztását követő hónapban (áprilisban) Rabatba látogatott (júliusban Algírba, szeptemberben pedig Tuniszba). 2005-ben a spanyol királyi pár tett államfői látogatást az észak-afrikai országban. A spanyol-marokkói kapcsolatok kiteljesedését mintegy megkoronázta, hogy a spanyol uniós elnökség idején, 2010 márciusában került sor Granadában az első Európai Unió-Marokkó csúcstalálkozóra. Fontos volt Spanyolország számára, hogy uniós elnöksége alatt rendezzék meg a találkozót, hiszen így a spanyol külpolitikai prioritást sikerült európai keretek közé emelni. Jósé Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke az Európai Unió és Marokkó között létrehozandó közös gazdasági térség fontosságát hangsúlyozta. A csúcstalálkozót VI. Mohamed marokkói uralkodó levélben üdvözölte. Arra kérte az Európai Uniót, hogy gyorsítsa fel a két fél közötti mezőgazdasági egyezmény - egyre későbbre tolódó - hatályba lépését. Fontos szerepet tulajdonított a marokkói bevándorlóknak, akik - véleménye szerint - a kapcsolattartás legfőbb szereplői lehetnek. A királyi üzenet ugyanakkor nem kerülte el a lényeges kérdéseket sem, közülük a legfontosabbról, Nyugat-Szaharáról részletesen is szólt, s a marokkói álláspont támogatását kérte az Európai Uniótól.12 Spanyolország meglehetősen kényes helyzetben van Nyugat-Szahara problémáját illetően: a közvetlenül érdekelt felek nem egyező, sőt, olykor mereven szembenálló álláspontjának figyelembevételével kell kialakítania véleményét. Erre a 266 ezer km2 kiterjedésű, de alig négyszázezer lakost számláló országra, amely a világ egyik legjelentősebb foszfátkészletével rendelkezik, Marokkó mindig is igényt tartott. Ennek jogosságát látszik igazolni a Hágai Nemzetközi Bíróság 1975-ös állásfoglalása, amely - dokumentumokra támaszodva - kimondta, hogy a nyugat-szaharai törzsek már évszázadokkal korábban a marokkói uralkodót ismerték el hűbéruruknak. A marokkói király, II. Hasszán, hogy nyomatékot adjon irredenta követelésének, 1975. november elején több százezer marokkóit indított el Nyugat-Szahara békés birtokbavételére. Ez volt az ún. Zöld menet. A következő évben, amikor az utolsó spanyol katona is elhagyta a sivatagi országot, Marokkó és Mauritánia felosztotta egymás között a területet. Ezt Algéria nem ismerte el. Akárcsak a volt spanyol gyarmat függetlenségéért harcoló, 1973-ban alakult Polisario Front is, amely 1976-ban kikiáltotta a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot. Az ország elismerésének kérdése megosztotta az arab és az afrikai államokat. 1979-ben Mauritánia kivonult Nyugat-Szaharából, amelyet teljes egészében Marokkó kebelezett be. Az ENSZ erőfeszítéseinek köszönhetően a Polisario Front és Marokkó elfogadta a világszervezet béketervét, amely tűzszünetet és népszavazást írt elő. Ám Marokkó csak 70 Külügyi Szemle
