Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - J. Nagy László - Koroncz Ágnes: Spanyolország és a Maghreb-térség
Spanyolország és a Maghreb-térség törekvéseket a spanyol népfrontkormányok sem támogatták, s ezzel ürügyet szolgáltattak Francónak, hogy vallásos propagandával a „hitetlen" köztársaságiak ellen fordítsa a marokkóiakat. A polgárháború alatt hatvanezernél is több marokkói harcolt a Caudillo hadseregében. A francóista győzelem után viszont Algéria és Tunézia több mint tízezer köztársaságinak nyújtott menedéket. Az 1950-es években, amikor előretört az arab nacionalizmus, és fellángolt a francia kolonializmus elleni küzdelem a Maghreb-országokban, Madrid, hogy meglehetősen elszigetelt diplomáciai helyzetén javítson, sűrűn tett a gyarmati rendszert elítélő, arabbarát nyilatkozatot. Sőt, később afölött is szemet hunyt, hogy a franciák ellen harcoló algériai felkelők egyik találkozóhelye, tranzitútvonala a spanyol főváros legyen. Miután Párizs 1956. március 2-án elismerte Marokkó függetlenségét, néhány héttel később ugyanezt tette Franco is: elismerte a spanyol protektorátus teljes szuverenitását. Április 9-én az V. Mohamed néven uralkodó Mohamed ben Juszef Tetuánban kétszázezer honfitársa előtt bejelentette Marokkó egyesítését. A tangeri nemzetközi övezet októberben került Marokkó birtokába, Ifni pedig (hosszú tárgyalások után) 1969-ben. Nyugat- Szahara problémája - bár onnan a spanyolok 1975 novemberében kivonultak - mind a mai napig zavarja a két ország kapcsolatát. Ceuta és Melilla, „a marokkói Gibraltár" kérdése szintén napirenden maradt.5 *** A Francisco Franco 1975-ben bekövetkezett halála után megindult demokratikus átmenet idején Spanyolország valamennyi meghatározó politikai irányzatának a legfontosabb külpolitikai célja az Európai Unióhoz történő csatlakozás volt. Ez 1986-ban meg is történt. Az uniós tagság nemcsak nagyobb külpolitikai mozgásteret biztosított számára, hanem azt is lehetővé tette, hogy sajátos dél-amerikai és mediterrán érdekeinek, kapcsolatainak, s ott szerzett ismereteinek és tapasztalatainak köszönhetően az EU is nagyobb jelentőséget tulajdonítson külkapcsolataiban az említett két térségnek. A szocialista kormányok (1982-1996) határozottan támogatták az Európa-építés folyamatát meghatározó és dinamizáló francia-német párost. Mindemellett arra törekedtek, hogy a Mediterráneum és ezen belül különösen a Maghreb-térség az ország külpolitikájának kiemelt területévé váljon, s ez a nemzetközi életben spanyol sajátosságként jelenjen meg.6 1990-ben Madrid, attól a félelemtől is vezérelve, hogy az EU érdeklődése kizárólag a világtörténelmi jelentőségű változásokat megélő Kelet-Európa felé fordul, Olaszországgal együtt kezdeményezte - a helsinki folyamat mintájára - a Mediterrán Együttműködési és Biztonsági Konferencia összehívását. A kezdeményezés átalakult, s erőteljes francia támogatással 1995 novemberében Barcelonában az Unió tizenöt tagállamának és a Földközi-tenger déli és keleti partján fekvő országoknak részvételével euromediterrán konferenciát tartottak, s életre 2010. ősz 67
