Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Harsányi Iván: Egy európai középhatalom külpolitikai mozgásterét meghatározó tényezők a XXI. század elején
Egy európai középhatalom külpolitikai mozgásterét meghatározó tényezők A spanyol külpolitika szélesebb cselekvési lehetősége, persze, számtalan gondot is okozott. Közülük csak az egyik a migráció ügye (a kérdéssel más tanulmányok részletesen foglalkoznak). Az ország gazdasági fellendülése az Ibériai-félsziget felé fordította az ezredfordulótól amúgy is megnövekedett globális (spontán) migrációs áramlás irányát. Tovább erősítette ezt az EU 2004-es majd 2007-es keleti bővítését követő, növekvő munkaerőmozgás. A fellendülés éveiben a bevándorlók jelentősen hozzájárultak a bruttó hazai termék növekedéséhez. A lakosság lélekszáma, amely évtizedekig 36-37 millió fő körül mozgott, az évtized utolsó harmadában túllépte a 44 milliót. A legális bevándorlók a spanyolokéval azonos szociális támogatásokhoz jutottak. Ez a gyarapodás eközben civilizációs súrlódásokat szült. A folyamat szabályozatlansága már a kezdetektől problémákat vetett föl; ezeket a finn elnökség idején az EU bevonásával próbálták kezelni, mondván: a migránsok a spanyol határ átlépésével az egyesült Európába érkeznek, és Spanyolország - mint az egyik legkönnyebben elérhető ország - nem viselheti egyedül ennek a terheit. Lépéseket tettek arra is, hogy a nagyszámú bevándorlót kibocsátó országok kormányait - az illegális kiáramlás csökkentése ellenében - olyan szakképzések helyi fejlesztésében támogassák, amelyek alkalmassá teszik a végzetteket a spanyol munkaerőpiacra való rendezett beilleszkedésre. (Az egyik ilyen állam Niger.) Kezdeményező szerepet játszott a spanyol külpolitika bizonyos hosszú távú nemzetközi tervezetek kidolgozásában is, noha ezek eredményei csak évek múltán mutatkozhatnak. Ilyen volt a mediterrán országok egyfajta (az EU-n belül Dél-Európa országai által vezérelt) integrációja - a Földközi-tenger déli partján elterülő országok bevonásával, Barcelona központtal. Nicolas Sarkozy elnök lépései után azonban hamar kiderült, hogy egy ilyen blokk hegemén szerepéért a hasonló ügyekben ugyancsak élénk francia kormányzattal kell versenyt futnia.14 A madridi külügyminisztériumban rendezték meg a spanyol és tizenöt arab külügyminiszter értekezletét, a Madridban létesített „Arab Ház" felügyelő bizottságának létrehozására.15 Hasonló a helyzet a Jósé Luis Rodriguez Zapatero miniszterelnök által az ENSZ-ben előterjesztett, „A civilizációk szövetsége" elnevezést viselő kezdeményezéssel, amely „a civilizációk háborúja" Samuel Huntington professzor által falra festett rémképének a szervezett ellensúlyozását szolgálta - noha a világszervezet befogadta és magáévá tette az iniciatívát.16 A spanyol kormányzat igyekezett barátságosabbá és gyümölcsözőbbé tenni a XVI- XVII. század óta mindig rejtett feszültséggel terhes „ibériai" kapcsolatokat is. A másik oldalról Mário Soares, a korábbi portugál elnök arról nyilatkozott, hogy új fejezet nyílt a két ország történetében. Megemlítette az 1980-as évek elején kötött új, kétoldalú barátsági és együttműködési egyezményt, amely a Francisco Franco és António de Oliveira Salazar által kötött, a kölcsönös bizalmatlanságot nehezen leküzdő, I939-es „Ibériai paktum" helyébe lépett. Felszólította saját honfitársait, hogy - a történeti lerakódások dacára - „ne lássanak Spanyolországban hegemonisztikus hatalmat, amely potenciális 2010. ősz 29
