Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 2. szám - EURÓPAI UNIÓ - Nagy Gábor: A stratégiai pragmatizmus kiteljesítése. Az uniós környezet tanulságai a magyar-orosz viszony jövőjéhez
Nagy Gábor amely monopolhelyzettel bír az orosz piacon, s minden jel arra mutat, hogy a fentebb említett haszonmaximalizálást egy ilyen monopolpozíció uniós piacon való biztosításával kívánja elérni. Vagyis úgy vélem, hogy elsődleges célja ennek a politikának egy ilyen monopolhelyzet elérése, mely természetesen a gazdasági hasznokon túl, idővel politikai befolyást is eredményezhet. Azonban szerintem jelenleg az elsődleges motiváció gazdasági. Mivel a stratégiai orosz ágazatokra vonatkozó korlátozott külföldi jelenlét23 folytán a 2010 és 2020 közti időszakra elvárt csaknem 400-500 Mrd USD-os energetikai befektetési igény24 nem érhető el csupán az érintett orosz vállalatok belső forrásaiból, így ehhez extraprofitra van szükségük, amelyet ez a monopolhelyzet részben megteremthet. Erre való jeleket látok abban is, amikor a legújabb közép-ázsiai gázszállításokért a Gazprom csaknem európai árat25 hajlandó fizetni, csakhogy ő legyen ezen gáz európai értékesítője, ezzel is „bebetonozva" az európai piacokon elért gázárait. Ugyancsak ebbe a stratégiába illeszkedik, amikor orosz kormányzati szakértők egyfajta „reciprocitásra" hivatkozva26 a monopolista tendenciák elleni uniós fellépést próbálják meg elodázni. Orosz jogi, stratégiai dokumentumokra kevésbé támaszkodhatunk a külügyi vonalvezetés változásainak alátámasztásához, hiszen a 2004-es elnöki ciklus alkalmával nem került sor új külügyi doktrína készítésére, így a 2000-es maradt érvényben, mely 2008-ban se változott meg érdemileg. Az EU-hoz fűződő viszony igazi stratégiai jellegű átgondolása a 2009-es biztonsági doktrína27 kapcsán merülhet fel, amely biztonságpolitikailag egyértelműen leértékeli az Európai Uniót. Értelmezhetjük ezt úgyis, hogy Moszkva számottevő biztonsági aggályai nem az EU-hoz kötődnek, de kétségkívül legfőbb prioritásai sem. A Leonard-Popescu-tanulmány négy fontos jellegzetességét28 említi az orosz magatartásnak az EU27-ek irányába: 1. a kapcsolatok kétoldalú keretekbe helyezése iránti igény a tagállamokkal; 2. a kapcsolatok politikai, jogi és gazdasági alapjainak felülvizsgálatára való törekvés; 3. aszimmetrikus interdependenciák kialakítása a megosztott unión belül és 4. az orosz befolyás erősítése a posztszovjet térségben. Az első jellegzetesség kapcsán a szerzők sommásan utalnak ezen orosz törekvés sikerének okaira, azonban nem teszik egyértelműen felelőssé az érintett tagállamokat. Nem így egy másik brüsszeli szerzőpáros,29 akik nyíltan a speciális előnyökre törő tagállamokat hibáztatják az orosz megosztó-politika sikeréért, s Moszkvát csak ennek haszonélvezőjeként említik. Ehhez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy valójában ezen lehetőséggel csak azon tagállamok nem éltek, akiknek sajátos helyzetük (baltiak, lengyelek) folytán Moszkva nem is adott „speciális" ajánlatokat. A speciális ajánlatok kapcsán pedig Oroszország jól körülhatárolható gazdasági érdekei érvényesültek, s nem annyira valami távoli politikai „zsarolás" lehetősége. Legutóbbi szemléletes példája, hogy az építkezésből származó magas adóbevételei reményében Stockholm is hozzájárult az általa is sokat kritizált Északi Áramlat megépítéséhez, természetesen ökológiai elvárásainak „teljesülésével"30 érvelve. A második jellegzetesség egyfajta revansista politika jegyeit 92 Külügyi Szemle
