Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Pálmai Zsolt: Gyakorlati útmutató a brüsszeli lobbizáshoz
Gyakorlati útmutató a brüsszeli lobbizáshoz Az EDS kapcsán és konkrétan a magyar tagállami álláspont megfogalmazása vonatkozásában az imént leírtak érhetők tetten. A Duna-menti városok, kistérségek, megyék bevonása a magyar kormány feltett szándéka ellenére a gyakorlatban nem történt meg hatékony formában (ebben természetesen a helyi és középszintek felelőssége is megjelenik), így a stratégia javarészt Budapest-fókuszú maradt. Emellett, ahogy már korábban említettem, a szakminisztériumok az EDS kapcsán alacsony hatásfokon koordinálva működtek együtt, s ez további szakágazati érdekek homályban maradását eredményezte. Változatlanul a demokráciadeficitnél maradva, ahogy arra Rinus van Schendelen is kitér, annak orvoslását különféle - már majdnem lobbiszerű - eszközökkel maga az unió is feladatának tekinti. Például az Európai Bizottság körül, annak saját kezdeményezéseire évente csaknem 80 ezer beszerződött szakértő - praktikusan tagállami és egyéb érdek- képviseleti lobbisták, nem EU-alkalmazottak - fordul meg, s ők az aktuális jogalkotási, szakpolitikai helyzet tisztábban látását segítik elő, természetesen nem önzetlenül. A könyv amellett hogy foglalkozik azzal, hogy az unióban érdekérvényesítés címén mit, hogyan, mikor és milyen eszközökkel lehet és célszerű csinálni, egyszerre bemutatja azt is, ahogyan ezt az egyes tagállamok megvalósítják a gyakorlatban. A Magyarország kapcsán leírtak például nagy vonalakban jól tükrözik azt a valóságot, amely a hazai régiók, valamint a magyar kormányok és ellenzékeik 2003 és 2010 közötti munkáját jellemzi. Köszönhetően az EU-befolyásolási gyakorlati tapasztalatok hiányának és az uniós csatlakozással kapcsolatos lakossági elvárások részleges teljesülésének, a magyar kormányzat a COREPER közreműködésével az Európai Tanácsban sokszor a magyar érdekek hangsúlyos képviselete nélkül segítette elő az intenzívebb EU-integrálódást. A könyv eme állításával részben ellentétben Magyarország - felismerve a magyar érdek európai szinten partikuláris voltát - megpróbált koalíciózni természetes szövetségeseivel, a visegrádi országokkal, illetve a német ajkú területekkel (elsősorban a délnémet tartományokkal). Célként a magyar érdek karakteresebb, egyúttal más tagállamokkal koordinált megjelenítése fogalmazódott meg. Az erőfeszítés dicséretes volt, és a folytatására szükség is van, de eddig sajnos nem sok eredményt hozott. Természetesen van kivétel is, ilyen például a 2007-2013-as programozási időszak regionális fejlesztési (úgynevezett konvergencia-) forrásaiért kifejtett lobbi az Európai Tanácsban, tehát az az eset, amikor idehaza is jól eladható és valóban fontos témáról volt szó - ehhez akkor már a visegrádi országok is partnerek voltak. A recenzió fő példájaként hozott, jelenleg aktuális EDS esetében a magyar érdek azonban már jobban testet ölt: az EDS kapcsán ez az érdek a stratégia európai szintű formálója úgy, hogy Magyarország egyidejűleg a saját érdekei exportőre is az EDS irányában. A szerző másik megállapítása, hogy a központi államhatalomtól való függés miatt a rövid listák kialakításába a területi, helyi és általában a nem kormányzati szereplők bevonása korántsem volt megfelelő szintű, azaz az otthoni aréna kormányzati szintű koordinációja is lehetett volna hatékonyabb. Ugyanitt nem szabad elfeledkeznünk a hazai 2020. tavasz 195
