Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Réti György: Monica Fioravanzo: Mussolini és Hitler
Könyvekről solininak. Goebbels azonban naplójában megírta, hogy az olaszokat súlyosan meg kell büntetni árulásukért, és minden volt osztrák területet (Velencét is) Németországhoz kell majd csatolni (156-159. o.). A következő alfejezetekben a szerző számos példával mutatja be, hogy a két harci területen működő német hatóságok hogyan korlátozták a fasiszta párt tevékenységét, valamint az olasz adminisztrációt. A kultúrával foglalkozó alfejezetből pedig kitűnik, hogyan igyekeztek elnémetesíteni ezeket a területeket, különösen Trieszt városát. Ami a gazdaságot és a pénzügyeket illeti, a németek magukévá tették az SK erőforrásait, elsősorban az általuk irányított két terület költségeinek fedezése címén. Ennek biztosítására kötöttek megállapodásokat, amelyek értelmében az SK jelentős összegeket fizetett a Triesztben és Bolzanóban székelő német adminisztrációnak. A könyv részletesen leírja Mussolini kabinetjének január 21-i utolsó találkozóját Rahn német nagykövettel és az április 21-i utolsó ülését, amelyeken azonban már nem tudták megállítani az SK teljes összeomlását. A korábbiakból kitűnik, hogy a németek megszállta két terület képezte az SK és a birodalom közötti legfőbb problémát. Ezt Mussolini többször is felvetette Hitlernek, de mindig kitérő válaszokat kapott. Goebbels naplójában ezeket írta: „Hitler nevetve mondta, hogy úgy viselkedett, mint a tintahal: a kellemetlen témákat megkerülte, és így a duce nem tehetett semmit" (192. o.). Mindezek láttán az elkeseredett Mussolini így háborgott személyi tikára, Giovanni Dolfin előtt: „A németek teljesen hiábavalóan neveznek a szövetségeseiknek bennünket. Jobb lenne, ha végre levetnék az álarcukat, és megmondanák, hogy ugyanolyan megszállt terület vagyunk, mint a többi... Senki, ismétlem: senki nem lehet passzív szemtanúja hazája fokozatos szolgaságba döntésének!" (195. o.). A Számvetés című fejezet végén a szerző, a több hasonló németellenes Mussolini-ti- ráda ismertetése után, joggal írja: „Hiba lenne azonban, ha e megjegyzések alapján egy olyan Mussolini-képet alakítanánk ki, mint aki a náci Führung (vezetés - R. Gy.) hatalmaskodó és hitszegő visszaéléseinek védtelen áldozata. A felelősség egyforma mértékben illette a dúcét is, aki - politikai visszatérése mindenáron való megvalósításának óhajától vezérelve - elfogadta egy vazallusállam létrehozását. Tette ezt annak teljes tudatában, hogy csakis a német fegyvereknek köszönheti formális hatalmi pozícióját, nem pedig a saját tekintélyének vagy pedig a saját erejének. Mussolini és csoportjának játszmája az elejétől fogva világos volt. A németek is a saját játszmájukat folytatták, Mussolini pedig tudatosan elfogadta azt, hogy csak másodlagos szerepet játsszon egy olyan darabban, amelynek szerepeit jól ismerte" (198. o.). Összegzésként megállapíthatjuk, hogy Monica Fioravanzo karcsú kis kötete bravúrosan mutatja a Salói Köztársság és a Harmadik Birodalom kapcsolatainak szinte minden vonatkozását, vitába szállva számos szaktekintély nézeteivel. Külön érdeme, hogy nemcsak a témára vonatkozó olasz, hanem a német és más dokumentumokat és irodalmat is elemzi. 184 Külügyi Szemle
