Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2010 (9. évfolyam)
2010 / 1. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Pritz Pál: A nemzeti érdek a magyar külpolitikában a 20. században
A nemzeti érdek a magyar külpolitikában a 20. században Pritz Pál E löljáróban nem mellőzhető magának a nemzetnek a meghatározása. Ismeretes, hogy az ilyen irányú erőfeszítések könyvtárnyi irodalmat ugyan igen, ám konszenzust nem eredményeztek. Magam - természetesen messze nem egyedi nézetként - azt tartom, hogy a nemzet történeti kategória, annak tartalmát jelentős mértékben a hatalmat gyakorlók szabják meg. így lehet megérteni a haza-(=nemzet)árulózás körüli számtalan tragikomikus történetet, amelynek jegyében korábbi nagyságok váltak (törvényben is rögzítetten) hazaárulóvá, majd (változván az idők) ugyancsak törvényben rögzítetten a nemzet nagy fiává. Kizárólag a hosszú időtáv (az általunk áttekintett száz esztendő minden bizonnyal megfelel ennek a követelménynek) adja a kezünkbe az eszközt, hogy világosan láthassuk: a pillanatnyi hatalom által oly harsányan hirdetett nemzeti érdekből végül is mi bizonyult valóban nemzeti érdeknek. Tehát olyasminek, ami valóban érdemben segítette a nagy közösség (=nemzet) sorsának kedvező alakulását. Mivel tájainkon a hazaárulózás jelensége messze nem a múlt szomorú rekvizituma csupán, ezért szükségesnek tartom előre bocsátani: nincsenek (eltekintve a kriminális esetektől1), nem voltak, és nem lesznek a jövőben sem hazaárulók. A kérdés „csupán" annyi: az illető jól vagy rosszul2 képviselte/képviseli a nemzet érdekét. Egy ország, egy birodalom külpolitikája akkor erős, ha mögötte erős a nemzeti gondolat, ha úgy teszik, erős nacionalizmus hajtja. Tehát magam is vallom: a nacionalizmus messze nem az ördögtől való, miközben tudom azt is: a nacionalizmus sok-sok igazságtalanságnak, súlyos szenvedésnek lehet a táptalaja. A modern nemzeti gondolat megszületése előtt a dinasztizmus volt a külpolitika motorja. Ez azért tartozik témánkba, mivel Magyarország államfői 1918-ig Habsburg-ural- kodók (I. Ferenc József majd IV. Károly) voltak. Bár az 1867-es kiegyezés körül ma is vannak viták, ám a szakma fő vonala szerint, amint azt Kosáry Domokos klasszikus tömörséggel megfogalmazta, a kiegyezéssel mi az 1849-es bukás nyomán társnemzeti pozícióba emelkedtünk, s ebből következően a lehető legtöbbet profitáltuk annak érdekében, hogy megközelítsük a boldog Occidenst. 2010. tavasz 171
