Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 2. szám - DIPLOMÁCIATÖRTÉNET - Wintermantel Péter: A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felújításának története (1945-1959)
A magyar-japán diplomáciai kapcsolatok felújításának története (1945-1959) és szakszervezeti küldöttek rendszeres budapesti látogatásai mind azt példázták, hogy Magyarország milyen kiváló kapcsolatokat is ápol ezzel a haladó, - nevezzük így - „Japán Népköztársasággal". A kétoldalú külkereskedelem újraindulása A fenti, zömmel ideológiai indíttatású és a japán oldalon (is) természetszerűleg meglehetősen szelektív körben ható kétoldalú érintkezés mellett a „hivatalos" Japán mindeközben egészen másfajta képet sugallt hazánkról: 1954 tavaszán tett például hosszabb előadókörutat a szigetországban a Japán Külügyi Intézet meghívására Nagy Ferenc volt miniszterelnök, aki előadásaiban az európai helyzet koronatanújaként fellépve ismertette a kommunista terjeszkedési műveleteket. Ekkoriban javában zajlott már azonban a két ország külkereskedői közötti puhatolózás is. A magyar állami kiküldöttektől 1952-53 során több helyről, így például Argentínából és Indiából is olyan jelzések érkeztek Budapestre, hogy japán vállalatok szeretnék áruikat elhelyezni Magyarországon.13 A kölcsönös előnyöket magában rejtő áruszállítások beindításának lehetősége Japánnal azonnal kedvező fogadtatásra talált Budapesten, hiszen ekkor a Magyar Népköztársaság már kiterjedt nyugati gazdasági kapcsolatrendszerrel bírt: mintegy húsz kapitalista állammal bonyolított a nemzetgazdagság szempontjából egyre nagyobb fontossággal bíró, kiterjedt külkereskedelmi forgalmat.16 Ráadásul a koreai háború kitörése miatt ezekben az években a magyar külkereskedelem nem várt nehézségekkel is szembesült, és a tőkés partnerek részéről tapasztalt, fokozódó diszkrimináció (import- és exportengedélyek megtagadása a szerződéses kontingens ellenére, embargós termékek körének kiterjesztése, szállítmányok feltartóztatása és fokozott ellenőrzése stb.) mérséklésére kiváló lehetőséget kínált a külgazdasági kapcsolatok új partnerországokra történő kiterjesztése. Érdemes kiemelnünk, hogy a források tanúsága szerint a Japánnal való kapcsolatfelvételt megelőzően a magyar vezetés budapesti külképviseleteik útján kikérte a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság beleegyezését is, és csak ezután mert tárgyalásokba bocsátkozni a japán féllel, mihelyt megbizonyosodott arról, hogy „a magyar-japán nem hivatalos kereskedelmi kapcsolatok felvétele ellen szovjet és kínai részről nem emeltek kifogást".17 Egy jelentősebb külpolitikai lépés Moszkvával történt egyeztetése nem kíván magyarázatot, de miért volt szükség vajon jelen esetben a kínai elvtársak előzetes beleegyezését is elnyerni a magyar kezdeményezéshez? Ismeretes, hogy Sztálin még 1949 nyarán megállapodott a KKP vezetésével: „miközben a Szovjetunió marad a nemzetközi kommunista mozgalom központja, Kelet-Azsiában a világforradalom irányítása a Kínai Kommunista Párt feladata lesz”.18 Ráadásul mivel az ötvenes években a magyar és a kínai pártvezetés között még amúgy is meglehetősen szoros volt a viszony, ezért a kelet-ázsiai diplomáciai lépések előtti kínai konzultáció kötelezettsége nem eshetett nehezére a magyar félnek. 2009. nyár 121
