Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2009 (8. évfolyam)
2009 / 4. szám - ELMÉLET - Friedmann Viktor: Demokrácia, inkluzivitás, biztonság
Demokrácia, inkluzivitás, biztonság hat ugyan arra, hogy akár hosszú távon is elodázza bukását, végső célját, azaz sajátos „államépítési" projektjét azonban megvalósíthatatlanná teszi. Kenyában ezzel szemben alapvetően pozitív jelenség, hogy a nemzettudat viszonylagos erőssége mellett a rendszer legitimitását a demokratikus reformok is növelik, ugyanakkor a kormányzó elit számára ezáltal megnő a kockázat, hiszen a hatalom megtartása a nép „szeszélyének" függvényévé válik. Ez a bizonytalanság párosul a hatalomból való kikerülés rendkívül súlyos következményeivel. Részben a politikai intézményrendszer jogi feltételeinek, illetve azok szociológiai realitásának, részben pedig a korábban alkalmazott elistratégiák által létrehozott hatalmi struktúráknak eredményeként az a helyzet állt elő, hogy aki a választásokon veszít, lényegében minden politikai hatalmat elveszít.19 Az alkotmányos rendszer nem biztosít lényeges szerepet az ellenzéknek sem a parlamentben (akár a törvényhozási szisztéma, akár például bizottsági rendszer kialakítása révén), sem pedig az egyéb hatalmi ágakban.20 A végrehajtó hatalommal szembeni csekély számú féket és ellensúlyt is gyengíti, hogy tényleges működésük során a hatalmi ágak szétválasztása csak korlátozottan működik, a hatalmi elit ellenőrzésére szolgáló intézmények függetlensége folyamatosan sérül. Az elnök nevezi ki a legfelsőbb bíróság és a választási bizottság tagjait, feloszlathatja a parlamentet, ellenőrzi a költségvetést. Egyfajta árnyékkormányt működtethet azáltal, hogy saját hatáskörében nevezhet ki tartományi és körzeti biztosokat, akik felügyelik a helyi szolgáltatások ellenőrzését, azaz közvetlen elnöki kontroll alá helyezik a helyi intézmények jelentős részét is. Mindemellett az elnökség folyamatosan törekedett az ellenőrzését szolgáló intézmények átpolitizálására, meggyengítésére. Ilyen körülmények között az egyetlen reális politikai stratégia a hatalom szinte bármi áron való megszerzésére és megtartására irányulhat csupán. A független Kenya történelme rendkívül jól demonstrálja, hogy az aktuális elnökséggel szemben valódi kihívást csak az eliten belüli szakadás során létrejött „ellenzék" állíthatott, azaz az elitnek valójában nincs alternatívája, mivel olyan módon és mértékben dominálja az ország intézményi és strukturális erőforrásait, hogy azzal hatékonyan akadályozhatja a rivális erőközpontok kiemelkedését. „A kormányzó elit tagjai [...] a rendszer haszonélvezőiként, kizárva saját etnikai viszályaikat, a rendszer szilárd támogatói lettek, miközben a lakosság nélkülöző csoportjai a sajátos kenyai kapitalizmus kárvallottjaként a vezetők, valamint az etnikai csoportok közötti hatalmi harc áldozatai és megtévesztettjei voltak."21 Az intézmények gyengesége tehát Kenyában találkozott egy a gyarmati időszak végén kiemelkedő, és azóta csak csekély változáson keresztülmenő elit folyamatos arra irányuló törekvésével, hogy ezen intézményeket az irányítása alá vonja. Kenyatta elnök (1964-1978) idején a kikuju, arap Moi (1979-2002) idején a kalendzsin, majd Kibaki (2002—) elnöksége alatt ismételten a kikuju etnikum nyert teret, ám mindezen változások elhanyagolhatók az elit és a lakosság nagyobbik, a tényleges hatalomból kizárt része közötti mélyülő szakadék mellett. 2009. tél 43
